Norvégia 5. rész

Sziklarajzok Altában

Az előző bejegyzésben elbúcsúztunk a Lofoten-szigetektől, és Tromsø-től. Most pedig bekanyarodunk a célegyenesbe, és megkezdjük utazásunk végső szakaszát. Én úgy indultam neki ennek a túrának, hogy két kívánságom volt. Az egyik , hogy szerettem volna megnézni az UNESCO Világörökség részeként számon tartott altai-sziklarajzok. A sziklarajzokat 1973-ban fedezték fel, teljesen véletlenül. Villamossági vezetékeket készültek ugyanis keresztül vezetni a területen, és a munkálatok során bukkantak rá a sziklába vésett rajzokra. Azóta több mint 3000 ábrát találtak, a legrégebbiek pedig mintegy 6000 évvel ez előtt készültek. Bár a sziklarajzok öt különböző helyen vannak, a közönség számára egyedül a Hjemmeluft/Jiepmaluokta területén érhető el. Itt megtekinthetjük az Alta Múzeumot is, ahol a városka kialakulásáról, valamint a sziklarajzok keletkezéséről tudhatunk meg érdekességeket. 

Egy három kilométer hosszú ösvény mentén csodálhatjuk meg a rajzokat, amik nagy része állatokat, hajókat, valamint a mindennapi élet mozzanatait mutatja be. 

A Világörökség része

Az ösvény elején a képek szép terrakotta színnel vannak kiemelve a régészek feltételezik, hogy 6000 éve is így festhettek. Az ösvény vége felé viszont már nincsenek kiemelve a rajzok, így igazi sasszemekre van szükség, hogy felfedezhessük őket, de nagyon jó szórakozás. A sziklarajzok amúgy igazán szép környezetben helyezkednek el, a tenger csupán egy karnyújtásnyira. Az ember igazán meg tudja érteni, hogy őseink miért is választották Altát lakóhelyüknek. A belépő az eddigiekhez képest nagyon olcsónak mondható, nyári időszakban (május 1- szeptember 30) felnőtteknek 120 NOK (nagyjából 5000 forint). Diákok természetesen itt is vehetnek igénybe kedvezményt, nekik 105 NOK (kb. 4500 forint). A múzeum télen is látogatható, bár nem tudom, hogy mi értelme van, hiszen itt már jócskán északon vagyunk, ahol szinte garantált a hó. Audioguide bérlésére is van lehetőség, de szerintem ez felesleges, ugyanis a jegypénztárnál ingyenes kis "könyvecskéket" lehet szerezni, angol nyelven is, amiben pontról pontra le van írva, hogy melyik állomásnál pontosan mit is lát az ember. Nem gondolom, hogy a guide ennél többet tenne hozzá. Az útvonal amúgy könnyen, gyorsan bejárható, szerintem mi egy 1-1,5 óra alatt végig értünk rajt,a úgy, hogy minden rajznál időztünk is. 

Végre láttam rénszarvasokat is!

Ha valaki ilyen nagy utat tesz meg az országban, szerintem ezt a programot semmiképp ne hagyja ki, mert egy életre szóló élmény. A sziklarajzok után aztán eldöntöttük, hogy már nincs értelme út közben valahol megszállnunk, hisz már csak egy karnyújtásnyira (236 km) volt a Nordkapp. Itt hadd meséljek el egy (most már) mókás történetet. Akkor annyira nem nevettünk. Mivel itt már nagyon hideg volt, semmiképp nem akartunk sátorban aludni, ezért az interneten megkerestük a Nordkapphoz legközelebb lévő kempinget (Nordkapp Kemping), és felhívtuk őket telefonon, hogy van-e még szabad házikó. Volt. Ez után semmi más dolgunk nem volt, mint e-mailben elküldeni a kempingnek a bankkártya adatainkat, és már kész is. Megígérték, hogy a kulcs, a recepció ajtaján egy borítékban fog várni minket. Igen, Norvégiában így működnek a dolgok. Neked eszedbe sem jut, hogy visszaélnek az adataiddal, nekik meg eszükbe sem jut, hogy bárki más elvenné onnan a kulcsot. Idáig rendben is volt minden, ellenben, mikor este kilenc körül odaértünk a kempinghez a mi borítékunk sehol nem volt. Én kaptam egy kisebb fajta hisztirohamot, mert nagyon hideg volt, ráadásul éjféltől a születésnapom, és semmi esetre sem akartam sátorban aludni. 

Fényviszonyok éjfélkor Európa legészakibb pontján

Gábor csak ekkor nézte meg az e-mailjeit, amikor is kiderült, hogy elfelejtettük megadni a háromjegyű számot a kártya hátuljáról. Írta ezt olyan öt körül. Jött a pánik, hogy most mi legyen. Próbáltunk telefonálni, de már nem vette fel, és teljesen kiborultam, hogy sátorban kell aludni, de azért még válaszoltunk az e-mailre a számmal. Közben útra keltünk a Nordkapphoz, lesz, ami lesz felkiáltással. Kicsit előre ugrok a történetben, mikor hajnali egykor visszaértünk a kempingbe ott volt a kulcs! Annyira örültünk, el sem akartuk hinni. 

Na de akkor vissza a Nordkapphoz. Pontban éjfélkor váltottuk ki a belépőt (boldog szülinapot nekem). A jegy 24 órára érvényes, és többször is vissza lehet vele menni, szóval ez egy hatalmas plusz pont. Az ára 285 NOK per fő (kb. 12 ezer forint). Mikor felértünk, még rajtunk volt a kemping-stressz (hiszen akkor még nem tudtuk, hogy lesz-e kulcs), így amikor megláttuk, hogy minden tiszta köd, és pár méternél tovább nem lehet látni, igen csak morcosak lettünk. Oké, főleg én lettem igen csak morcos. Készítettünk pár képet az emlékműnél, sétáltunk egy kört, majd bevettük magunkat a szuvenír-boltba (ami hajnali egyig van nyitva), és mindent amit az ember csak el tud képzelni be lehet szerezni.

Napfelkelte hajnali egykor

Mikor bezárt a bolt úgy voltunk vele, hogy oké irány ,,haza", hisz a köd miatt az éjféli napból úgysem látunk semmit. Aztán következett életem egyik legcsodásabb élménye, ugyanis olyan 1:12 perc körül volt a "hivatalos" napfelkelte, és egy csapásra felszállt az összes köd. Ez volt életem legszebb születésnapi ajándéka. Az Éjféli Nap a Nordkappon egyszerűen  lenyűgöző látvány, ráadásul olyan szerencsénk volt, hogy a köd miatt a legtöbb német turista hazaindult, így egész kevés ember maradt csak fent. Csodaszép volt, onnantól kezdve, hogy felszállt a köd, szépen sütött a nap, és olyan  gyönyörű volt a látvány, hogy ott sem akartuk hagyni. Amúgy a kilátó mellett még rengeteg mindent lehet itt csinálni. 

A kedvenc képem az egész útról

Csak nem hajnali egykor. Így miután kigyönyörködtük magunkat a látványban, megbeszéltük, hogy ha már amúgy is érvényes 24 órát a jegyünk, másnap még visszamegyünk. Elég különös érzés volt lefelé menni a hegyről, hiszen elértünk utazásunk célját, azt a pontot, amiért útra keltünk. És, hogy mit lehet még odafent csinálni? Van egy múzeum, ahol bemutatják a Nordkapp történetét, van egy kis kápolna, a már említett szuvenír bolt, és egy szuper 4D mozi. Sok időt el lehet itt tölteni. A Nordkapp egyébként a kontinentális Európa legészakibb pontja, magassága 307 méter a tengerszint felett.

Dupla szivárvány hajnali fél kettő körül

Az Északi-fokot 1554-ben fedezte fel egy angol felfedező Richard Chancellor. Az 1920-as évekig csak gyalog lehetett megközelíteni a kilátót, ennek ellenére több híresség is felkereste már akkoriban is. Napjainkban könnyedén megközelíthető autóval is. 1929 óta tájvédelmi terület, így aki növényeket gyűjt, és rajta kapják akár 1500 eurós bírságra is számíthat!

A Nordkapp egész évben látogatható, viszont télen (október 1- április 30) a hó és a téli időjárás viszonyok miatt csak vezetővel lehet felmenni, amit ezen a honlapon le is lehet foglalni. A Nordkapp kempingben a faház amit béreltünk nagyon szuper. Kis sarokgarnitúrával, mini konyhával. Igaz az ágy emeletes volt, de nagyon kényelmes. 

Mikor elindultunk- most már tényleg mondhatom azt- hazafelé még egy csodás látványban volt részünk. Méghozzá egy dupla szivárványban hajnalban! Szinte hihetetlen. 

Amúgy amit az egész eddigi utunk alatt hiányoltam a folyamatos rénszarvas-veszély táblák ellenére is, az az, hogy láthassam őket. Na hát innentől kezdve nem volt bennük hiány! Úgy örültem nekik, mint egy kisgyerek. A rénszarvasok nyugodtan sétálgatnak amúgy az út mentén, esetenként követik az autót egy darabon, nagyon aranyosak! A szülinapi ebédemet amúgy a Honningsvåg-ban költöttük el, a King Crab House nevű étteremben, ahol -milyen meglepő- királyrákot ebédeltünk! Isteni finom volt, omlós, édes hús. MIndenkinek ajánlom a helyet!

Hello Finnország

A Nordkapp utáni első esténket egy számi városkában Karasjokban töltöttük, ahol a születésnapomat egy igazi számi sátorban ünnepelhettem meg. Kaptam mini tortát, és gyertyákat, valamint az egyik kedvenc magyar boromat a Kristinus Borbirtok Sziget-borát. Csodálatos születésnap volt, az eddigi legszebb. A számi sátor amúgy szuper volt, Karasjokban már nem volt hideg, de estére azért lehűlt a levegő. A sátorban viszont égett a tűz, és emiatt nagyon szuper meleg volt odabent. Maga a számi kultúra is érdekes. Bár nagyjából egy Svédországnyi területen élnek a népsűrűség teljesen megoszlik Norvégia-Finnország-Svédország és Oroszország között. Soha nem alkottak önálló országot, mindig a fent említett négy ország területén éltek. A finnugor nyelvcsaládhoz tartoznak, így rokon nyelvnek számítanak számunkra. A számik az utolsó nomadizáló népcsoport Európában, ezáltal egészen az 1600-as évek végig jellemző volt rájuk a vadászó-halászó életmód. Ezt követően réntartással kezdtek el foglalkozni. 

Számi sátorban ünnepelhettem a 25. születésnapomat

Teljes véletlenségből egy számi pihenőhelyen álltunk meg egy alkalommal pihenni, és ott sikerült megkóstolnunk egy igazi ételkülönlegességet, ami amíg nem tudtam, hogy miből is készült, nagyon ízlett, aztán meg kicsit viszolyogtam tőle. De tény, hogy tényleg nagyon finom. Ez pedig nem más, mint a lefse, ami búzalisztből, tejfölből, szirupból, cukorból, és szarvasagancsból készült lepény, amit cukorral és vajjal tálalnak. Igen szarvasagancsból. Igazából olyasmi mint nálunk a palacsinta, csak kicsit édesebb, és vannak benne kemény darabok, ami kicsit furcsa. A bejegyzés elején említettem, hogy két "kikötésem" volt az úttal kapcsolatban, Alta után a másik ilyen kívánságom Rovaniemi, vagyis a lappföldi Mikulás otthona volt. 

Karasjokból aztán másnap már egyenesen Rovaniemibe vettük az irányt. A Télapó irodája nekem már régóta hatalmas álom volt. 

A Mikulás lakóhelyén

Nos, ez télen hóval, kutyaszánnal, miegymással biztos teljesen más élmény. Így sem mondom, hogy csalódott vagyok, hiszen egy egészen különleges élményben volt részem. A nyár közepén mentek a karácsonyi zenék, a manók ájuldoztak a melegtől (itt már közel 30 fok volt), és a legnagyobb előny, hogy nagyon kevesen voltak. Rajtunk kívül tényleg max 1-2 család lézengett. Másrészről: az a mérhetetlen giccs, amit itt a képünkbe tolnak az valami hihetetlen. Én azt hittem, hogy itt majd rengeteg szép, igényes karácsonyfadíszt meg szuvenírt tudok venni, ehhez képest erőfeszítésbe került valami olyant találni, ami nem volt bóvli. Kicsit kiábrándító. A posta hivatalból viszont nagyon-nagyon szép képeslapokat lehet küldeni, amik hihetetlenül gyorsan a címzett kezébe kerülnek ( mi hétfőn adtuk fel őket, pénteken már megjöttek). Felárért lehet kérni, hogy karácsonyra érkezzenek meg a lapok. Szerintem a legszebb mágneseket is itt lehetett venni, vagy még a Télapó irodájának a bejáratánál lévő szuvenír boltban is voltak értelmesebb dolgok. Szóval azt nem mondanám, hogy csalódás volt, mert nagyon hangulatos, még így nyáron is, ennek ellenére én teljesen mást vártam. A Mikulás amúgy lehet, csak mivel most volt ideje, nagyon jó fej volt, legalább 5-6 percet beszélgetett velünk, és még viccelődött is. 

A Télapó irodája

A közös kép elkészítéséért nem kell fizetni, de megvásárolni már elég drága. Több verzió közül lehet választani, mi nem kértünk több képet, elég volt egy is, meg a digitális változat. Sajnos egészen pontosan nem emlékszem, hogy mennyibe került, de biztos, hogy 25-30 euró között volt, és ez a legolcsóbb verzió. Jó lenne egyszer még télen is látni a Santa Claus Village-t, mert biztosan egy egészen más élmény lehet, de boldog vagyok, hogy eljuthattam ide. A Télapóval készült képen pedig úgy vigyorgok, mint egy jóllakott óvodás, szóval szerintem ez mindent elárul. 

A képeslapok jó árban voltak, 70 centtől kb. 3 euróig terjedő skálán, és 4 képeslap feladásáért fizettem összesen 11 eurót (ebben bent van a képeslapok ára is, vásároltam drágábbat is, olcsóbbat is). Szerintem ez egy nagyon kedves gesztus, mi a családunknak, és pár barátunknak küldtünk lapot, és mindenki nagyon örült neki. Az biztos, hogy én is hatalmasat vigyorognék, ha kapnék egy képeslapot a Télapó lakóhelyéről. Összességében mindenképp ajánlom Rovaniemi meglátogatását is, mert az ilyen örök gyerek lelkű felnőttek mint én, biztos, hogy nagyon jól fognak szórakozni, annak ellenére is, hogy mennyi a giccs, vagy, hogy nincs hó. Végezetül íme még pár kép ezekről a napokról, most már nincs sok hátra "csak" Helsinik, Tallin, Jurmala, Riga, Villnius és Varsó. 

Karasjokban ünnepeltük a születésnapomat

Európa legészakibb pontján

Alta 6000 éves sziklarajzai

Alta

Alta

Annyira cukik!

Hatalmas Toffifee-k a Nordkappon

A születésnapi ebédem

Kis cukik mindenütt

Esküszöm, hogy rosszban sántikálok!

Ezt a képet is nagyon szeretem, az ott én vagyok, aki a naplemente felé fut

Nordkapp

Az első amit Finnországban láttunk *.* Bárcsak haza hozhattam volna egyet 

Csoda *.*

Alta

Az altai ösvény 

Nordkapp miután kitisztult az ég

Ez egy átlagos út Norvégiában. Tökéletes minőség, pedig ezt aztán nem kíméli a tél

Autókánk és a szivárvány

Bocsi a BMW stockfotóért

Első körben ekkora köd volt

Út a Nordkapphoz

Remélem tetszett nektek ez a bejegyzés :) Ha igen, kérlek iratkozzatok fel a blogomra, és kövessetek be a Facebookon és Instagramon is! Legyen szép hetetek! 

I see it, I like it, I want it, I got it

Már régen hoztam nektek divattal kapcsolatos bejegyzést, így gondoltam megmutatom ezt a pár képet, ami még a legutóbbi budapesti látogatásunkkor készült. Nagyon retró, nagyon kord, és tudom, hogy a legtöbben nem vennétek fel. Én viszont teljesen beleszerettem. Mikor először megpróbáltam a H&M-ben ezt a nadrágot, furcsa érzés fogott el. Mégpedig az, hogy nem szorul a bokám köré egy anyagdarab, és a bőröm levegőhöz jut. Igen, a sok évi csőnadrág alatti elnyomás miatt furcsa volt egy bővebb szárú mert trapéznak azért még nem mondanám nadrágot felvennem. A divatházak évről-évre bepróbálkoznak a trapéz nadrágok újbóli feltámasztásával, de eddig a pontig nem nagyon sikerült nekik. 

Viszont most már nekem is, és szerintem a többi divat-mániásnak is meglapul a szekrényében egy-egy merészebb darab. Én például nyáron "culottes" formájában kifejezetten imádom hordani, mert lehet elegánsan és sportosan/lezseren is kombinálni bármivel. 

Ám idén télen elérkezett az ideje, hogy beszerezzek egy "komolyabb" változatot. Méghozzá a kordbársony verziót. Bármennyire is szeretnénk, azért még Budapest sem az a "felvilágosult" város, -bár talán egyre jobban halad afelé-, hogy ne kaptam volna egy-két értetlenkedő pillantást, mikor végig lejtettem benne az Alleeban, vagy épp a Várkert Bazárban. 

Amúgy ilyeneken nem nagyon szoktam izgatni magam, inkább jót mosolygok rajta, hogy milyen érdekesek is tudnak lenni az emberek. Mert ha magamból indulok ki, nem igazán szoktam idegesen/lenézően/megvetően végigmérni senkit, aki nem úgy van felöltözve, ahogy nekem tetszene. Addig meg soha el se jutnék, hogy esetleg be is szóljak neki, hogy "uram atyám, hogy nézel ki" visszafogottabb változata annak, amiket általában hallani szoktam. Mert elhihetitek, velem ez elég gyakran előfordul. Nem is olyan régen egy kedves barátnőmmel voltunk ebédelni, és egy abszolút nem hivalkodó ruha volt rajtam, amolyan '60-as évekbeni háziasszony stílusú, és volt rajta zseb is, ezért különösen elégedett voltam. 40+-os nő az étteremben mikor elmentem mellette fennhangon és nagyon megvető hangsúllyal megszólalt: uram isten ez lenne a divat. Igen kérem szépen ez. De gondolom, ha kint van a mellem/fenekem, mindenem, az ugyan úgy nem tetszett volna neki. BTW megtaláltam a ruhát a Zara honlapján ITT meg tudjátok nézni, és ha tetszik leárazva meg is rendelni. Nagyon felháborítóan nézhettem ki, nem? Na mindegy is, térjünk vissza az én kis kordbársony szettemhez. Külön öröm, hogy másfél évnyi kitartó keresés után egy olasz kisvárosban VÉGRE találtam a méretemben Fila Disruptort. Slusszpoén: rá két napra az Urban Outfitters kitette a Facebookra, hogy újra minden méretben kapható a cipő. 

Nos, ilyen az én formám. Minden esetre, ha kicsit kisüt a nap, és nem sáros idő van a Disruptort azóta is hordom, mert eszméletlen, hogy milyen kényelmes. Örülök, hogy benőtt a fejem lágya, és a sportcipő-trend elterjedésével én is beszereztem egy-két darabot, mert van olyan, hogy a munka után jóformán lábra sem tudok állni. El sem tudom képzelni, hogy mi lenne, ha akkor még egy kényelmetlen cipőbe is bele kéne lépnem. Halál valószínűleg. A szettet ezen felül még egy csíkos hosszúujjú felsővel párosítottam, és egy kígyómintás Parfois táskával, ami elég praktikus méret, mert belefért a pénztárcám. Ha a pénztárcám valamibe belefér, az már csak jó lehet. Aztán persze azon felül még bele kell, hogy férjen a barátom pénztárcája is, meg a napszemüveg, meg a kocsikulcs, minden más csak ez után kaphat helyet. Mondjátok, hogy ez nem csak nálunk van így... :D 

A képen szereplő kabátot pedig még tavaly vettem a Pull&Bearben a leárazásokkor, talán 15 euró volt, szóval nagyon jó vétel. A belseje pihe-puha, és imádom hordani, mert aránylag meleg ahhoz képest, hogy divat-kabát, és az első számú funkciója a kinézet, nem pedig a praktikusság. Mi fashionisták már csak ilyenek vagyunk, ha halálra fagyunk is, lényeg az outfit. Na jó, én nem mindig vagyok ennyire elvetemült, mert Moszkvában pl. képtelen lettem volna levenni a kályha-Wellensteyn kabátot még egy kép erejéig is. 

Nem lennék jó influencer, mi? Még egy kép kedvéért sem vagyok hajlandó levenni a kabátomat -11 fokban. Hihihi. 

Nagyon tetszik amúgy ezeknek a fotóknak a hangulata, valahogy sikerült megfogni azt a vibeot, ami az összeállításomból sugárzik. Szép őszi fények voltak, Budapest pedig csodálatos hátteret adott a képeknek, imádom őket. 

Mostanában amúgy egyre inkább és inkább ki vagyok békülve a várossal. Régen nagyon nem szerettem, de mióta minden alkalommal felfedezünk valami újat, mikor ott vagyunk, azóta eléggé megkedveltem. Ezen a napon például ellátogattunk a Rudas Gyógyfürdőbe is, ahonnan csodás kilátás nyílt a városra, és még volt annyira jó idő, hogy ki tudtunk menni a tetőtéri jaquzziba. Ti, hogy álltok a trapéznadrág/ kordbársony trendhez? Idén már kellőképpen felütötte a fejét, de szerintem csak jövőre fog igazán tetézni. Nekem a kordbársony, mint anyag, nagyon tetszik, egy kantáros szoknyát is szereztem be belőle, és imádom. Másfelől valami furcsa jó érzéssel tölt ez az, hogy nem feszül a csőnadrág a lábamra. Tudom, fura vagyok, nem is kell mondani! Ez most egy ilyen csapongós outfit-bejegyzés volt, de remélem ennek ellenére tetszett nektek! Még a héten szeretném hozni a Norvég út 5. részét, mert sajnos egy pár utazással enyhézn szólva adósotok vagyok még. 

Ha tetszett a bejegyzés kérlek iratkozz fel a blogra, és kövess be a Facebook, valamint Instagram oldalamon is! Legyen csodás hetetek! 

Norvégia 4. rész

Strand a Lofoten-szigeteken

Utazásunk negyedik része tehát a Lofoten-szigetek fővárosából indul tovább. A harmadik rész elején említettem, hogy a szigeteken töltött első napra terveztünk egy kisebb túrát, ami ugye az időjárás miatt meghiúsult. A két nap alatt, amit a szigeteken töltöttünk, végig ment a tanakodás, hogy most akkor mégis mi legyen az elmaradt kirándulással, hiszen annyira nem egyszerű ide visszajutni. Mégis mikor lesz rá megint időnk, hogy ellátogassunk a Lofoten-szigetekre? Az ember azt gondolná, hogy 2018-ban csak felpattan egy repülőre, és már ott is van. 

Csodásan tiszta víz

Nos, nem egészen. Ahhoz, hogy eljussunk a Lofoten- szigetekre, el kell repülni Oslóba, ahova jó esetben sikerül kifogni egy-egy akciós WizzAir vagy Ryanair jegyet. De Osloból még tovább kell repülni valamilyen belföldi járattal, ami konkrétan egy vagyon. Utána jártunk, és Budapestről repülővel eljutni a Lofotenre kb. 2000 euró/ fő összeg körül lenne. És Norvégiában az autó bérlés sem lenne kedvezőbb opció. Szóval ezek miatt az okok miatt tanakodtunk azon, hogy mi is legyen. Visszaforduljunk? Hiszen Svolvær kb. 120 km-re van Reinétől, ellenkező irányba, mint amerre mennünk kéne. Ha visszafordulunk, egy nap késésben leszünk az útitervhez képest. Ha nem fordulunk vissza, mikor lesz lehetőségünk megint eljönni ide? Elég nehéz döntés volt. Első körben az utunk folytatása mellett döntöttünk.

Aztán út közben Gábor legalább 100x rábeszélte magát, hogy forduljunk vissza, majd arra is, hogy mégsem. Én ezt nagyjából olyan másfél óráig bírtam, amikor mondtam neki, hogy most vagy visszafordulunk, vagy kiszállok a kocsiból és elindulok gyalog, mert egyszerűen már nem bírom tovább, a percenkénti "forduljunk vissza, ne inkább mégse, de mégis" dolgot. Ez elég meggyőző lehetett, ugyanis 150 km távlatából sikerült eldöntenünk, hogy oké, akkor elindulunk vissza. 150 km Norvégiában nagyjából négy óra. És akkor most írok arról, hogy hova is szerettünk volna menni kirándulni. Ha az ember a Lofoten-szigetekről lát képet a legismertebb, ami a legtöbbször szembe jön velünk képeslapon, útikönyv elején, Instagramon, bárhol az egy csodálatos kép egy hegy tetejéről, ahol látszik a kristálytiszta víz, és a sok pici kis rorbuer. Nos ennek a helynek a neve Reinebringen. A Reinebringen úgy mond egy kilátó, ahova 100000000%-ban megéri felmenni, mert ennél csodálatosabb dolgot az ember szerintem soha nem fog látni. De tényleg. Viszont nem fogok hazudni, az oda vezető út nehéz, megerőltető, és veszélyes. Esős időben például TILOS feltúrázni, de még száraz napsütéses időben is csak és kizárólag saját felelősségre ajánlott az út. Felfelé annyira még nem is gáz, bár én már felfelé is kivoltam, mert sok helyen nagyon meredek, és volt, hogy négykézláb kellett másznunk. 

Amikor felér az ember, az viszont mindenért kárpótolja. A túra maga nagyjából egy óra, attól függően, hogy mennyien vannak az útvonalon, illetve, hogy mennyire pánikol be az ember lánya (vagyis én), mikor megcsúszik a szerelme, és elkezd lefelé "száguldani". Válasz: nagyon bepánikol. Amúgy összesen 448 méter szint különbséget kell megtenni, és az út mindössze 1 km hosszú, de tényleg nagyon megerőltető. Viszont a csúcsról elénk táruló látvány mindent elfeledtet, és csak a tiszta öröm, és csodálkozás az, ami megmarad, hogy milyen lenyűgözően szép is a világ, ami körülvesz minket. A túra útvonal amúgy meglehetősen forgalmas, és mindenki aki szembe találkozik valakivel bíztatja a másikat, hogy nincs már sok hátra.

Tériszonyosoknak viszont semmiképp nem ajánlanám, hiszen akár mennyire is lenyűgöző a látvány, ami az ember szeme elé tárul, tulajdonképpen akkor is csak egy szikla peremen áll, ahol alatta a mélységes mélység van, és elég egyetlen rossz mozdulat a tragédiához. Sajnos ez a szomorú igazság. Viszont még ha rengeteg plusz időnkbe is telt, és én nagyon féltem a lefelé vezető úton, most akkor is nagyon csalódott lennék, ha ez az élmény és látvány kimaradt volna az utazásunkból, mert összességében ez tetszett a legeslegjobban az egész 21 nap alatt.  Szóval ha bárki hasonló cipőben jár mint mi, és első körben a rossz idő miatt el kell halasztania a túrát, mindenképp megéri várni pár napot, amíg kitisztul az idő, mert a Reinebringe maga a csoda.

Mikor kb. 1,5 órás megerőltető csúszás-mászás után szerencsésen leérkeztünk a parkolóba a hegyről jött a következő dilemma: hol aludjunk az éjszaka, ugyanis a sátorhoz még mindig baromi hideg van, viszont már aránylag késő is este háromnegyed 10, a szállás kereséshez. Első körben vissza akartunk menni abba a kempingbe, ahol első nap aludtunk, és megkérdezni, hogy valamelyik faház kiadó-e, ám útközben láttunk egy táblát, hogy "kiadó halászkunyhó". Gondoltunk teszünk egy próbát, és felhívjuk a telefonszámot. És most egy nagyon tanulságos történet következi arról, hogy mennyire más nemzet is a norvég, mint mi, hogy mennyire más a mentalitás, és az emberekbe vetett bizalmuk.

Tehát este 10 körül hívtuk fel a szállás tulajdonosát, hogy lenne-e még kiadó szoba, aki azonnal, és készségesen a rendelkezésünkre állt. Közölte, hogy ő már eljött a szállásról, de a fekete ajtós apartman még szabad, nyugodtan menjünk be a kulcs a ruhafogason lóg. Annyit kérdezett, hogy reggel meddig szeretnénk maradni. Mi olyan 7 óra körüli indulást terveztünk, erre mindenféle fennakadás nélkül közölte, hogy "hát ő akkor még biztos nem lesz ott, de nyugodtan hagyjuk a mikróban a pénzt." És ennyivel el is volt intézve a dolog. Nem tudott rólunk semmit, nem kért semmiféle biztosítékot, mondjuk a nevünket, vagy a kocsi rendszámát, vagy akármit, mert meg sem fordult a fejében az ahogy nyilván nekünk sem, de legyünk őszinték azért manapság nem ez a jellemző, hogy esetleg fizetés nélkül távozzunk. 

És ez Norvégiában mindenhol így működik. A zöldséges/gyümölcsös bódékban kint pihen az áru, viszont nénike/bácsika sehol, ellenben a persely, vagy a PAYPAL számla száma meg van hagyva, arra az esetre, ha az embernél nem lenne készpénz. És senkinek meg sem fordul a fejében, hogy nem fizet. Milyen szép is lenne, ha ez mindenhol így lenne... A szállás amúgy nagyon kellemes volt, finom meleg volt, és tipikusan Norvég, csak egyetlen apró-pici probléma volt. Nos ha az előző bejegyzésemben úgy gondoltam, hogy keresztülgyalogolni rossz egy szárított hal telepen, akkor még nagyon nem voltam tisztában azzal, hogy mennyire rossz úgy aludni, hogy feletted a padláson készítik a szárított halat. Ezen felül pedig elkövettünk egy hatalmas hibát. Jóformán az összes holminkat bevittük magunkkal a házba, így minden viccet félretéve az utazásunk utolsó két hetében MINDENÜNK a szárított haltól bűzlött, egyszerűen nem tudtuk kiszellőztetni a ruháinkat, az autót, semmit az ég világon. Az alvós szemmaszkomat, szeptemberben vettem elő legközelebb, aminek még akkor is szárított hal szaga volt 1,5 hónappal később igen, szóval csupán ennyire makacs, és eltűntethetetlen. Mikor hazaértünk az egész családot sokkolta a szag, ami a cuccainkból áradt. Mi egy idő után már immúnisak lettünk rá.

Szóval ez volt nagy kalandunk északon, a szárított halas szállással. Másnap reggel a megbeszéltek szerint a mikróban hagytuk a pénzt, és útra keltünk, hogy a következő éjszakát már Tromsø városában tölthessük. Itt egyébként nem volt olyan hideg, viszont kénytelenek voltunk szállást bérelni, mert a kemping aránylag messze volt a várostól, és két napot terveztünk eltölteni, így előny volt, ha közelebb van a város. Az airbnb-n kerestem szállást, út közben, a kocsiban. Egy csodás hostelként meghirdetett házat sikerült lefoglalnom két éjszaka volt 31667 forint. A ház amúgy pontosan olyan volt, amilyent én majd egyszer szeretnék. Rengeteg üveg és fa felület, minimalista stílus. Egy szóval tökéletes. A tulajjal itt sem találkoztunk egyszer sem, a kulcs egy kis széfben volt a bejárat mellett, amihez a kódot az airbnb-n keresztül kaptuk meg.

Rajtunk kívül amúgy senki nem volt az egész házban, így csodálatos két napot töltöttünk álmaink otthonában teljesen egyedül. Először is mesélek egy kicsit Tromsø-ről általánosságban. A város Norvégia nyolcadik legnagyobb városa. Itt találhatjuk a világ legészakibb sörfőzdéjét, botanikus kertjét és planetáriumát is. Tromsø az Északi-sarkkörtől 400 km-re fekszik. A tenger közelsége miatt a januári átlaghőmérséklet sem haladja meg a -4 Celsius fokot, így nincs olyan hideg, mint máshol Észak-Norvégiában. A városban megcsodálható az éjféli nap (májustól nagyjából július végéig) és az Északi-fény (november és január között) is. A Fejllheisen nevű felvonóval 421 méter tengerszint feletti magasságba juthatunk fel, ahonnan mindkét természeti jelenségre lenyűgöző kilátás tárul a szemünk elé.

Nyilván nekünk "csak" az Éjféli napot volt szerencsénk megcsodálni, de egy életre szóló élmény volt, az biztos. A felvonó a nyári időszakban (június 1- július 31) reggel 10-től hajnali 1-ig közlekedik, 30 percenként. Az út a kilátóig 4 perc. Választhatunk retúr jegyet, vagy csak egy irányba szólót is, vagy persze semmilyent, hiszen fel is lehet sétálni, amihez akkor nekem nem volt kedvem így retúr jegyet vásároltunk. A retúr jegy ára felnőtteknek 210 NOK (kb. 8800 forint), diákoknak 190 NOK (kb. 7900 forint). A csak egy irányba szóló felnőtt jegy 150 NOK (kb. 6300 forint) a diák pedig 130 NOK (kb. 5500 forint). Szóval mint minden Norvégiában ez sem túl olcsó, viszont teljes mértékben megéri. Nagyon szép a kilátás mind a városra, mind az Éjféli Napra, ráadásul nincs megszabva, hogy mennyit lehet odafent az ember, így bőven van idő mindenre rácsodálkozni. 

Az én személyes kedvencem amúgy ez a képen szereplő tábla volt odafent, szerintem nagyon jól nézett ki. Szerencsénk volt, mert nem volt odafent tömeg, mikor mi felmentünk. Így tehát az első Tromsøben töltött napunkon megcsodáltuk az Éjféli Napot, majd nyugovóra tértünk. 

A második napunkra városnézést terveztünk, és a világ legészakibb sörfőzdéje vagyis a Mack Bryggeri volt tervben. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert nagyon szép időnk volt, napsütéses, kb. 14 fokkal, így kellemes volt egész nap kint lenni. És végre volt egy nap, amikor szépen felöltözhettem, nem túra cuccban, vagy cicanadrágban voltam. A városban nagyon jó, csak úgy sétálgatni is, mert a tipikus norvég faházak jelennek meg mindenhol, és elképesztő nyugalom van. Megcsodáltuk Norvégia egyetlen fából épített katedrálisát, a kikötőt, a könyvtárat, és ebédeltünk egy pizzériában. Igen, igen tudom, nem helyi jellegzetesség, de nekem nem volt kedvem halat vagy bármi ilyesmit enni aznap, ezért döntöttünk a pizzéria mellett.  Tromsøben van amúgy egy négy házból álló szabadtéri skanzen is, ami nagyon aranyos, érdemes megnézni. 

A napot pedig a sörfőzdében zártuk, ahol életem legdrágább ciderjét ittam szerintem, de ennek ellenére nagyon finom volt. Gábor pedig két sörkóstoló- tálcára is befizetett, amin 6-6 sört kóstolhatott meg egy-egy alkalommal. A Mack mint már említettem a világ legészakibb sörfőzdéje, ahol 1877 óta készítik a söröket. A sörfőzde honlapján 47 különböző sör van fent, amit természetesen a sörözőben mind meg is lehet kóstolni, ezen kívül készítenek cidereket is, amik nekem nagyon ízlettek. A legtöbbet boltban is lehet kapni, így többet meg is kóstoltam. Mind a kettőnknek nagyon tetszenek a sörösdobozok designjai és fantázia-nevei. Az én kedvencem a Midnatt Sol, ami ugye Éjféli Napot jelent. Meg sem tudom mondani mennyi sört hoztunk innen haza a családnak szuvenírként. Magában a sörözőben összesen 72 különféle norvég sört kóstolhat meg az ember, nyilván a kínálat nagy részét a Mack sörei teszik ki. A Ølhallen söröző rendelkezik amúgy észak-európa leghosszabb sörcsapjával is. Azt viszont itt is ki kell, hogy hangsúlyozzam, hogy aki ide be szeretne ülni, és egynél több sört megkóstolni, annak fel kell kötnie a  gatyáját. Mi közel 40 ezer forintot hagytunk ott, és ez teljesen átlagosnak volt mondható.

Amúgy még nekem lány létemre is nagy élmény volt, hogy elmondatom magamról, voltam a világ legészakibb sörfőzdéjében. A család férfi tagjai szerint pedig még a sör is nagyon finom, amit előállítanak, szóval elégedettek lehetünk. 

Utolsó nap Tromsø-ben már csak az Arctic Cathedralt néztük meg, mert az gyalog elég messze lett volna, így mikor útra keltünk végső állomásunk muhahah felé, álltunk meg a katedrálisnál. A katedrális nagyon különleges, hiszen első ránézésre nem gondolná az ember, hogy egy templommal van dolga. Amúgy maga a katedrális legfőbbképpen a Grönlunds Orgelbyggeri által épített orgonájáról vált híressé. Szerintem az épület amúgy főleg este nyújt lenyűgöző látványt, amikor ki van világítva, de nap közben is nagyon szép, hiszen az ember nem minden nap láthat ilyen érdekes stílusban épült katedrálist. Mondhatnánk azt is, hogy tipikusan skandináv, modern (pedig 1965-ben épült) és minimalista! 

Tromsøből pedig Nordkapp felé vettük az irányt, ami a kontinentális Európa legészakibb pontja, és pontosan 3669 km-re fekszik tőlünk, vagyis a kiindulási pontunktól. A következő bejegyzésben erről lesz szó, addig is megosztok veletek még egy rakat képet! 

A pillanat, amikor majdnem halálra fagytam egy kép kedvéért

És a valóság: úr isten, nagyon hideg van

Reinebringen

Reinebringen

Szarvasveszély-tábla Norvég módra

Tromsø

Skanzen Tromsøben

Tromsø címere egy csatornafedélen

Álomház

Arctic Cathedral

Arctic Cathedral

Reinebringen

Reinebringen

Reine

Éjféli Nap Tromsøben

Tromsø

Tromsø

Polar Museum Tromsø

Tromsø

Egy nagyon érdekes installáció a környezetvédelem jegyében

Egy átlagos tengerpart a Lofoten-szigeteken 

Remélem tetszett nektek ez a bejegyzés :) Ha igen, kérlek iratkozzatok fel a blogomra, és kövessetek be a Facebookon és Instagramon is! Legyen szép hetetek!