Garda-tó (Giro d'Italia 101)

Aki követi a blogomat, az Insatgramomat, vagy esetleg a Facebook oldalamat már régebb óta, az tudja, hogy nálunk ez már amolyan hagyomány az évfordulónkkor elutazni Olaszországba. Ugyanis ez a számunkra jeles nap, minden évben bele esik a Giro d'Italia biciklis versenybe, amit mind a ketten imádunk a barátommal, ezért semmi pénzért nem hagynánk ki. 

Talán két évvel ez előtt vásárolhattam meg, a 1000 Places To See Before You Die című könyvet, és azóta igyekszünk a kellemest a hasznossal is összekötni. Minden utazásunkat megpróbáljuk úgy alakítani, hogy egy-egy helyet ki tudjunk pipálni a könyvből. 

Most a nagy olasz tavak kerültek sorra (a comoi-tó már három évvel ez előtt megvolt), jobban mondva a Garda-tó. Három napot töltöttünk el csodás környezetben egy Malcesine nevű kis városban, egy lenyűgöző hotelben, amiből a kilátás egyszerűen fenomenális volt.

Kilátás a hotel szoba erkélyéről

Sajnos, mint ahogy az általában velünk lenni szokott, az időjárás nem nekünk kedvezett. Mikor hétfőn oda értünk, még meleg volt, és verőfényes napsütést, de a medencét már sajnos nem tudtunk kipróbálnihétkor zárt, mi nyolcok értünk oda. Kár, mert akkor lett volna rá az utolsó lehetőségünk. Sajnos első nap szokás szerint megcsúsztunk az idővel, így csak a tervezettnél később érkeztünk meg a helyszínre, ezért már csak arra volt időnk, hogy gyorsan letusoljunk, átöltözzünk, és berobogjunk a városba vacsorázni valamit. 

A legtöbb étterem viszont sajnos 22 órakor zárt, mi pedig 21:30-kort értünk be a városba, így hosszasan keresgéltünk a TripAdvisor segítségével, míg találtunk egyet, ami tovább van nyitva, mint tíz óra. Végül egy Vidoc nevű étterem-borbárra esett a választásunk, és mit ne mondjak, kicsit sem bántuk meg. Amúgy a TripAdvisor szerint ez a város harmadik legjobb étterme, szóval fura is lett volna, ha szar. Mármint rossz. Ebben az étteremben megismerkedtünk a tradicionális, régióra jellemző ételekkel, vagyis a gnocco fritto e tigelle-vel. 

Sajnos csak olasz leírást találtam ahhoz, hogy mi is pontosan ez az étel, így megpróbálom inkább elmagyarázni. Nem kell semmi atom-komolyra gondolni, a gnocco fritto e tigelle nem más mint sajt és sonka tál, helyben, frissen készült péksüteménnyel, az egyig a gnocco, ami kerek, és állagban leginkább egy zsemlére hasonlít. A másik pedig a tigelle, ami leveles tésztából készült, de valami egészen különös, és isteni péksütemény íze van. Ezeket saját kezűleg töltheted meg a sajttal, sonkával, mortadellával, és mindenféle zöldségekkel, és mivel forrón hozzák ki őket a sajt mennyeien beleolvad...Nem is folytatom. Ha valaki a Garda-tó környékén jár, mindenképp kóstolja meg ezt a helyi ízletességet. 

Szóval első nap csupán erre futotta az időnkből. 

Kedden, mikor felébredtünk, már láttuk, hogy nem lesz valami jó idő, így kicsit csalódottak voltunk. Ezt a napot végig egy Trento nevű városban készültünk tölteni. 

Aznap ugyanis időfutam volt a Giron, ami azt jelenti, hogy a versenyzők nem egyszerre indulnak el, hanem percenként indítják el őket. A ranglista utolsó helyén állóval kezdik, és értelem szerűen az elsővel fejezik be, aki akkor még Simon Yates volt. Ez azért is volt különösen szuper, mert a komplett "open village" a buszokkal, a különböző interaktív programokkal és minden egyébbel, egész nap a faluban maradt. 

Szerintem egy ilyen biciklis verseny hatalmas élmény, nem csak annak, aki kifejezetten rajong a biciklisekért, hanem úgy összességében is. Rengeteg mindenen lehet részt venni, és iszonyatosan jó a hangulat. Na és azt említettem már, hogy ez az egész Olaszországban van? Nekem már ennyi indok is elég lenne :D

Sajnos az idővel kapcsolatos bal sejtelmeink amúgy bebizonyosodtak. Mikor megérkeztünk Trentoba, esett az eső, de legalább az rövid időn elállt, és utána csak simán hűvös volt. 

Miután megnéztük a Giro-s karaván felvonulását el is mentünk az open village-be, ahol rengeteg felesleges szuper ingyen dolgot összeszedtünk. Többek között egy karton maglia rosa-t rózsaszín trikó, a Giro-n ezért mert a küzdelem, vászon táskákat, gym-bageket, autó illatosítókat, és nyakba akasztható kulcstartókat amit nagy valószínűséggel soha nem fogunk használnis. Ténferegtünk rengeteget a csapatbuszok között, ahol több versenyzővel is találkoztunk, valamint csapatigazgatókkal, és egy csomó olyan emberrel, akik biztos nagyon fontosak, csak mi nem ismerjük őket. 

Amit nagyon szeretek ebben a versenyben az az, hogy itt mindenki olyan mint egy nagy család. Mindenki azért van ott, mert szeretik a bicikli-sportot. Nincs ellentét, nincs vita, mindenki türelmes, mindenki kedves, és bármeddig elácsoroghatsz egy-egy busz mellett, senki nem szól rád, hogy "most már én jövök". 

Ez volt a harmadik Giro-nk, de biztos vagyok benne, hogy nem az utolsó, mert minden éven hatalmas élménnyel távozunk. 

Ügyesen kikémkedtünk amúgy, hogy a csapatok honnan rendeltek pizzát itt szó szerint mindenki pizzát eszik, a versenyzőknek rengeteg kalória kell, a sportigazgatók, edzők miegyebek meg miért ennének bármi mást. Olaszországban vagyunk végül is..., és végül mi is ott ebédeltünk. 

Pizzeria de Albert. Hogyha valaha Trentoban jártok, ide mindenképp térjetek be. Nem a tipikus nápolyi-jellegű pizzéria, ahol csak két fajta a Mariana és a Margaritha között választhatsz, viszont eszméletlenül finom. Hozzá teszem ananászt és társait itt sem fog senki se találni egyik pizzán sem. Én a Regina nevűt választottam, amin minden egyes szeleten öklömnyi nagyságú mozzarellák voltak, valamint friss, napérlelte paradicsom mekkora közhely, de egyszerűen még az íze is napérlelte volt. Az árfekvés nem a legolcsóbb volt, viszont ahhoz mérten, hogy milyen ízorgia játszódik le az ember szájában, és kb. a legdrágább Vapianos pizza árában volt itt a legolcsóbb pizza, szerintem teljesen megéri. Ég és föld. 

Pizzeria da Alberto

Persze ha már Olaszországban jársz, szerves része kell, hogy legyen minden étkezésnek a kávé is, így azt sem hagytuk ki. Nyami-nyami. Miután mint két jóllakott óvodás kigurultunk az étteremből, elkezdtük várakozó álláspontra helyezni magunkat, ahonnan mindent és mindenkit jól látunk. Szerencsére találtunk egy kereszteződést, ahonnan magát a futamot, valamint a futamra tartó versenyzőket is testközelből láthattuk. Így történt meg, hogy kb. egy méterre kerekezett el mellettünk mindenki, és szuper képeket tudtunk lőni. Akkor még nem tudtam, hogy mi lesz az egész vége Rómában, de van egy remek képem Froomról is, aki végül a végső győztes lett. 

Vicces és érdekes volt figyelni, hogy ahogy közeledett a "nagy nevek" indításának az ideje, hogy telt meg egyre jobban a hely, amit kiválasztottunk a megfigyeléshez. Eleinte szinte szó szerint csak mi voltunk, a végén pedig már biztonsági embereknek kellett figyelmeztetnie a tömeget, nehogy kilépjenek a biciklisek elé. 

Chris Froom

Az is érdekes amúgy, hogy amint az utolsó versenyző is elkerekezik, abban a másodpercben mindent elkezd lebontani a stáb, hiszen másnap már egy másik faluban kell mindennek készen állnia a versenyre. Miután Yates is elhagyta a várost, mi is útra keltünk, vissza a szállásunrak. Feltett szándékunk volt, még a rossz idő ellenére is, hogy a jakuzzit ki fogjuk próbálni. 

A hotel ahol megszálltunk, a Hotel Roma Malcesine egy kis családi vállalkozás, anya és fia működtetik. Csodálatos környezetben, medence, jakuzzi, edzőterem, bár, partszakasz, minden található itt, ami a tökéletes kikapcsolódáshoz szükséges a rengeteg német turistát leszámítva. Számomra külön plusz pont volt, hogy a reggelinél a tojást nem egy hatalmas étel melegítőben tették ki a többi kaja mellé, hanem Fiorella, a tulajdonos, külön mindenkit megkérdezett, hogy szeretne-e tojást, és ha igen milyent, majd ő saját kezűleg készítette el. Nyilván egy hatalmas több száz szobás szállodában ilyenre nincs ideje és lehetősége senkinek, de még kisebb helyeken sem tapasztaltam soha ilyent. Számomra ez rengeteget adott hozzá az élményhez. 

Mivel mindössze 17 fok volt, kicsit féltem a fürdéstől, de végül nagyon szuper volt, a víz kellemes meleg, a kilátás pedig szó szerint lélegzetelállító. Nem tudom miért, de én teljesen másnak képzeltem el ezt a vidéket. Nem gondoltam, hogy ugyan annyira olasz, mint egy tengerparti kisváros, de lehet, hogy talán még jobb is volt. Hiszen nem olyan mint Jesolo, vagy ezek a helyek, amik csak a turizmus miatt léteznek, és teljesen lélektelenek, hanem van hangulata. Szűk utcácskák, egész nap chillelő meg gesztikuláló olaszok, és rengeteg német. El lehet képzelni bármilyen kirándulást egy hordányi német nélkül? Nekem nem megy. New Yorkban jóformán több német hangot hallottam tavaly, mint angolt. És ez nem vicc.

Macelsine

Szerdán, az utolsó napunkon pedig nagy örömünkre még a nap is kisütött! Reggeli után tettünk egy kis sétát a tó partján, amire addig még nem volt időnk, és csodás képeket készítettünk. A barátom mondja mindig, hogy egy hegy mennyit képes hozzáadni egy hely szépségéhez. Hát itt ez teljes mértékben beigazolódott. Csodálatos, ahogy a tavat körbe fogják ezek a hatalmas hegyek. Az egyetlen dolog amire számomra annyira nem sajnos sajnos nem maradt időnk libegővel felmenni az egyik magaslat tetejére. Macesine-ben ugyanis erre is van lehetőség. Biztos meseszép panoráma lehet odafentről. Majd legközelebb! 

Harmadik, és egyben utolsó napunkon a futam Riva del Garda városából indult. Itt csak magát az indítást néztük meg. Ilyenkor a rózsaszín, lila, fehér és kék trikót viselő versenyző indul a mezőny elejéről, a többiek pedig utánuk sorakoznak fel. Ahhoz, hogy az ember lásson is valamit, időben kell érkezni, hogy jó helye legyen. Nekünk tavaly sikerült, idén annyira nem, de még így is hatalmas élmény volt együtt, olaszul visszaszámolni a tömeggel. Még szerencse, hogy a számokat nem felejtettem el, mióta olaszt tanultam :D 

Kis időt itt is töltöttünk az open villageben, nézegettük a bicikliket a versenyzőket, aztán miután elrajtolt a futam egy eszméletlen szűk, emelkedős, macskaköves úton, megint csak útra keltünk enni.

Néha úgy érzem, hogy mi nem csinálunk mást, csak eszünk meg várost nézünk. Eszünk, meg várost nézünk. 

A Sud Riva del Garda nevű étteremre esett itt a választásunk. Aminek számomra teljesen érthetetlen módon hamburger is van az étlapján. Mármint... Ki az az őrült, akinek megfordul a fejében, hogy Olaszországban....Olaszországban hamburgert egyen...

Sud Riva del Garda

Igazából szerintem az a "baj", hogy a TripAdvisor miatt az embernek manapság nagyon már nincs esélye bemenni egy rossz étterembe. Hacsak valaki nem nagyon kibic, és semmi nem felel meg neki, és mindenben a hibát keresik, akkor persze a TA sem segít. Viszont amióta mi használjuk tényleg nem voltunk igazán rossz helyen... Így volt ez most is. Úgy döntöttünk, hogy pizzát és tésztát rendelünk, és a felénél mind a ketten cserélünk. Esküszöm, én ilyen finoman elkészített tonhalat és garnélát, mint ami a tésztában volt még soha nem ettem. A pizzáról pedig jobb, ha nem is beszélünk, mert, ha csak rá gondolok is, összefut a nyál a számban. Ez már valóban nápolyi-jellegű pizza volt. Vékony, rengeteg nyúlós sajttal, és egyszerűen I-S-T-E-N-I volt. 

Természetesen hiába volt reggel napsütése az idő, mire végeztünk az ebéddel, leszakadt az ég, még szerencse, hogy a kocsi csak olyan 2 km-re volt az étteremtől. Szerintem aznap áztam meg eddigi életemben a legjobban. A szó szerinti még a "bugyim is vizes volt" szituáció állt fent. De megérte.

Riva del Garda

Nos hát, mi így ünnepeltük idén az évfordulónkat, és ilyen volt a Giro. Hatalmas élmény, mint mindig, és már alig várjuk a következőt! Akár melyik országban is járhatok, akár milyen városokat is ismerek meg, egy biztos: Olaszország örökre a kedvenc országom marad. Itt akár merre járunk, soha nem csalódunk, mindig ugyan olyan jól érezzük magunkat. 

A bejegyzés végén még meg szeretnék osztani veletek pár képet, amit a három napos kiruccanás alatt készítettünk. Remélem tetszeni fognak nektek! 

Chill

Kilátás a jakuzziból

6. évforduló

Indító pont Trentoban 

Aktuális kedvenc borom, a Folly Arborétum Cédrusa mellett 

Minden évfordulón új kép készül az előző évivel

Az a kis hangya én vagyok, rácsodálkozom a világra

Csoda

Malcesine

Meseszép templom, valahol út közben

Fenty Beauty Glossbomb, mindenhol velem

Giro karaván

Trento

Trento

Trento

Sunwebes versenyző rajtra kész 

Trento  

Kilátás a Hotel Romaból

Malcesine

Vár Malcesine-ben

Indító pont Riva del Garda-ban

Malcesine

Remélem tetszett nektek ez a bejegyzés! Ha bármilyen kérdésetek lenne, nyugodtan írjatok egy kommentet, és ha már itt vagytok, iratkozzatok fel a blogomra, valamint kövessetek be Facebookon, és az Instagramon is! Legyen nagyon szép napotok! 

Milánó 2017

Idén nyáron szerettem volna valami különlegeset csinálni a születésnapom alkalmából, így a barátnőimmel, és a barátommal úgy döntöttünk, hogy felkerekedünk, és egy egynapos kirándulás keretében bejárjuk Milánót. Én ezt megelőzően már háromszor is jártam a városban, így mondhatni, hogy aránylag jól kiismerem magam. Aki követi a Facebookon az Utazómajmot, biztos számtalanszor találkozott már ilyen egy napos ajánlattal. Nos azt kell mondjam, ha az ember tényleg csak a nevezetességekre megy, nem szeretne vásárolni, csak úgy császkálni az utcákon, vagy nyugiban leülni meginni egy Aperolt, vagy épp megenni egy pizzát, akkor egy nap Milánóra teljes mértékben elég. Ha viszont kicsit át szeretné érezni az olasz nagyváros hangulatát, és nem csak végigrohanni mindenen, akkor érdemes két-három napot eltölteni Milánóban. A járat korán, hat óra körül indul a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérről, és alig 1 óra 20 perc alatt már meg is érkezik Milánó Malpensa állomásra. Ha az ember csak egy napra utazik, nem kell bajlódnia a csomagfelvétellel, máris indulhat megkeresni a reptéri transzfert. Mi eddig minden alkalommal a Malpensa Expresszt választottuk. Ugyan ez némiképp drágább, mint ha a buszos megoldást választanánk, de gyorsabb, hiszen egy vonatnak nem kell ácsorognia az erős olasz forgalomban, csak egyenesen bevisz a városba. Ha a városközpontban szeretnél kilyukadni akkor a Milano- Cadorna állomáson kell leszállnod, és nem a becsapós Milano- Centralen, mert az előbbi a városközpont. Vagyis onnan 10 perc sétára. A vonatok fél óránként közlekednek, és a jegyet elővételben meg lehet venni a visszafele útra is, de csak ha tudod, hogy melyik nap érkezel vissza. Ha retúr jegyet vásárolsz az 20 euró, egy útra 14. A vonatút a városig nagyjából 40-50 percet vesz igénybe. 

Mi vettünk tömegközlekedés jegyet is, de nem lett volna annyira létszükséglet, hiszen szinte minden megközelíthető egy pár perces sétával. A vasútállomásról gyalog indultunk meg a központ felé. Első állomásunk a Castello Sfozresco volt. A kastély a 15. században épült, és a milánói hercegek rezidenciájaként szolgált. A vár mögött hatalmas park is található, ahol kellemesen el lehet ücsörögni, sétálgatni, ha van rá az embernek ideje. Külön érdekesség, hogy egy Petőfi Sándorról elkeresztelt sétány is helyett kapott a hatalmas létesítményben. Ezen a reptérre való visszaindulás előtt végig sétáltunk, így most már elmondhatjuk: ez is megvolt. Ha több napot tölt az ember Milánóban érdemes a várra több időt is szánni, nem csak kívülről megcsodálni, plusz a parkban sétálgatni, hiszen a létesítmény több múzeumnak is otthont ad. Plusz egy kis tipp: a várban ingyenesen használható WC is van, ami annak ellenére, hogy díjmentes nagyon tiszta, és kulturált, tehát nyugodtan igénybe lehet venni. A mi egyik első utunk is a mellékhelyiségbe vezetett! A vártól egyenes út vezet a Dóm  térre, ami nem meglepő módon Milánó legnagyobb látványossága. Ahányszor a városban járok, ez a csodás építmény minden egyes alkalommal ugyan úgy lenyűgöz. Egyszerűen annyira felfoghatatlan számomra, és nem csak a milánói dómmal kapcsolatban, hanem az összes régi épülettel,  hogyan voltak képesek az akkori korok emberei ilyen építészeti remekeket létrehozni, a mai modern technika nélkül? 

Ugyan én az indulás előtti napokban rákerestem, hogy lehet-e jegyet venni a Dómba/dóm tetejére az interneten keresztül is, de nem találtam rá lehetőséget, amit kicsit furának találtam. Ha az ember Milánóban van szerintem egyetlen egy program van, ami tényleg kihagyhatatlan, mégpedig felkapaszkodni a Dóm tetejére. Nem csak a csodálatos kilátás miatt, ami az egész városra nyílik, hanem mert egyszerűen fantasztikus érzés ennek a hatalmas építménynek a tetején sétálni. Közelről megcsodálhatjuk a csipkézett tornyokat, a rengeteg vízköpőt, és annyit sétálgathatunk a tetőn, amennyit nem szégyellünk. És persze nem utolsó sorban a kilátás is lenyűgöző. Utolsó látogatásunk óta kicsit megváltozott a rendszer, ugyanis akkor egy a Dóm bal oldalán lévő kis bódéból lehetett jegyet venni, megközelítőleg három perc alatt. Most viszont az egész átkerült az úgynevezett Dóm shop-ba, ahol már reggel tízkor az épület előtt kígyózott a sor vége, ami mondjuk elég hamar ment, de csak ekkor jött a meglepetés. Az első sorbaállás azért volt, hogy kapjunk egy sorszámot, hogy még egyszer sorban állhassunk. Jól ki van ez találva, hisz, mikor mi heten megkaptunk a sorszámunkat még 142-en voltak előttünk, és mondanom sem kell iszonyatosan lassan haladt a művelet. Megkérdeztük, legalább egy óra míg sorra kerülünk. Az egy óra alatt az ember nézelődik a shopban a cukibbnál-cukibb, de értelmetlenebbnél-értelmetlenebb dolgok között, és kényszert érez, hogy vigyen valamit az agyonárazott termékek közül szuvenírnek, mert miért ne? Hál istennek a barátom leleményes volt, és megkérdezte az információs pultban a hölgyet, hogy valahogy nem lenne-e lehetséges online megvásárolni a jegyet. De lehetséges volt. Persze még véletlenül sem a Dóm hivatalos honlapján, ahol én keresgéltem napokig, hanem egy Tiqets nevű honlapon. Ha valaki fel szeretni menni a Dóm tetejére, vagy akár csak magába a Dómba, mindenképp azt ajánlom, hogy vegye meg előre a jegyet, mert borzalmasan sokat kell várakozni, és ha csak egy napra megy az ember máris rengeteg értékes órát/percet elveszteget a sorbanállásal, hiszen ha megvan a jegy, az nem azt jelenti, hogy egyből mehetsz is be a Dómba, hanem még ott is sorba kell állnod legalább fél órát. A tűző napon. 

Két lehetőség van feljutni az épület tetejére, vagy lépcsővel, vagy lifttel. Ha az előbbit választja az ember, az 13 euró, de ebben benne van a Dómba való bejutás, az alsó ásatási részhez, plusz a Dóm Múzeumba is, ami aznap mikor mi mentünk, amúgy nem volt nyitva, de visszamehettünk volna másnap is, ugyanis nem muszáj egyszerre felhasználni a jegyeket. A liftes verzió 16 euró, de szerintem egyáltalán nem gáz a lépcsőzés, legalábbis a bécsi Stephansdom Südturmjában való eljutáshoz képest még "chillesnek" is mondanám. Belehalni legalábbis senki nem fog. Annyira kellemetlenül nem is szűk, mint a másik említett templomba a feljáró, és nem is olyan rengeteg lépcsőfok. Fent aztán bárhol megpihenhet az ember, és rengeteg képet lehet készíteni minden egyes irányból, szögből. Nekem az tetszik az egészben a legjobban, hogy Milánónak is van egy modern, felhőkarcolós része, amire a Dóm- teraszról tökéletes kilátás nyílik. Nagyon szeretem, amikor egy városban ilyen szépen megfér egymás mellett a régi és az új. Mikor fent van az ember, és gyönyörködik a kilátásban kicsit olyan érzése van, mintha a tornyok tetején ácsorgó szobrok felügyelnék a város hétköznapjait. Mintha őrködnének az emberek felett. Nagyon szép. Annyi viszont szent, hogy 30 fok felett nem egy leányálom a Dóm tetején császkálni. A márvány iszonyatos erővel ontja magából a forróságot, és ha hozzávesszük azt is, hogy az ember előtte még megmászott jó pár lépcsőfokot is, hamar ki lehet fogyni a szuszból. Ez amúgy összességében az egész városnézésre igaz. Én egy tipikusan olyan ember vagyok, aki imádja a meleget, és nem zavarja a 40 fok sem, viszont Milánóban eddig mind a négy alkalommal olyan rekkenő hőség volt, hogy jövőre a családommal biztos, hogy tavasszal, vagy ősszel fogunk visszamenni, mert ha az ember csak egy napra megy, nagyon sokat ki tud venni a lelkesedéséből, hogy folyamatosan folyik a szeme között a víz, plusz iszonyatosan megterhelő is a szervezetnek. 

A Dóm után egy olyan program következett, ami nekünk eddig minden alkalommal kimaradt, bár igazából nem tudom, hogy miért. A Galleria Vittorio Emanuele II.- ben kapott helyett egy Aperol Terazze nevezetű hely, ami a híres-nevezetes olasz italkülönlegességre az Aperolra szakosodott. Nem mondom, hogy olcsó mulatság, hiszen a 15 fajta Aperol közül mindegyik 9 euróba kerül, de ha azt veszi az ember, hogy ez egy olyan hely, ahol tényleg csak ezzel foglalkoznak, plusz Milánó amúgy sem az olcsóságáról híres város, valamint a reptéren 13 euró egy pohár ilyen ital, akkor szerintem annyira már nem is gáz. A látvány pedig ismételten megint csak felülmúlhatatlan, hiszen éppen a Dómra lát rá az ember. Amúgy a személyzet hihetetlenül kedves, poénkodnak, nem éreztetik azt az emberrel, hogy turisták ide aztán be nem jöhetnek, pedig azért elég posh egy hely. Mialatt ott voltunk egy lány folyamatosan kis snakcekkel mászkált fel-alá, amiből annyit lehetett venni, amennyit szerettél, de nem lett külön felszámítva, mert alapból jár minden rendelés mellé. A hely ugyan folyamatosan tele volt, de nem kaptunk bosszankodó pillantásokat, hogy 3 perccel az italunk elfogyasztása után még ott voltunk, és fényképeket csináltunk. Sőt, akkor sem, amikor a végén mind a heten külön akartunk fizetni, mindenki máshogy (kártya, vagy nagy címletű pénz), hanem a pincér srác együtt nevetgélt velünk, és poénos megjegyzéseket tett, ami szerintem sok pluszt hozzáad egy hely megítéléséhez. Innen még gyorsan beugrottunk magába a Galleria Vittorio Emanuele II.-be képeket csinálni, de a sarkunkon háromszor körbefordulni nem jutott időnk, mert az étterem ahol ebédelni szerettünk volna jó olasz szokáshoz híven háromkor kszült sziesztára, így csipkednünk kellett magunkat. 

Ha már Olaszország akkor ugye pizza. Szerintem itthon kevésbé közismert tény, hogy egy igazán jó olasz étteremben, ahol tészta van, ott nem árulnak pizzát, ahol pizza, ott nem árulnak tésztát és fordítva. Valamint pizzát is csak olyan helyen érdemes (szerintem) enni, ahol két fajtánál (Marinara és Margaritha) nem árulnak többet, mert az ilyen helyeken biztos, hogy igazi olasz pizzát kap az ember, ami semmivel össze nem hasonlítható. Már többször írtam, hogy mielőtt elutazunk valahova, mindig tájékozódunk a TripAdvisoron étkezés ügyileg, mit ajánl a többi turista, mit nem, stb. Így esett a választásunk a Piz. nevű helyre, ami a fent említett kritériumoknak egy az egyben megfelelt, és mit ne mondjak, csöppet sem távoztunk csalódottan, sőt! Mikor odaértünk, még javában csúcsidő volt, és hetünket nem tudtak leültetni, így várnunk kellett, de tényleg csak maximum 1-2 percet. Ezt úgy kompenzálták, hogy mindannyian kaptunk egy-egy pohár proseccot, ami a nagy hőségben jól is esett, ugyanis jéghideg volt ,és nagyon finom. Tényleg nem kellett sokat várnunk, maximum pár percet, és már helyet is kaptunk, persze a csúcs miatt csak két külön asztalhoz tudtak minket leültetni, de túl tudtuk élni a dolgot, úgy értem, egyáltalán nem volt gond vagy ilyesmi. Az étlap természetesen csak és kizárólag olaszul volt, két fajta pizzával, és pár desszerttel, valamint borokkal, meg alkoholmentes italokkal. Én itthon is, meg bárhol mindig Margaritha pizzát eszek, így most is arra esett a választásom. Szerintem a kép mindent elmond. Azt, hogy mind a 10 ujjamat megnyaltam utána, enyhe kifejezés! Volt olyan finom, mint a méltán híres nápolyi Da Michele pizzéria, az olasz pizza fellegvára. Szóval ha valaki Milánóban jár, és egy igazán finom pizzát szeretne enni, teljes szívemből ajánlom neki ezt a helyet, ugyanis nem véletlenül a 17. legjobb étterem egész Milánóban a TripAdvisor felhasználók értékelései alapján!

Ebéd után kicsit mindenki megtümmedt azért, így következő, állomásunk a Navigli negyed volt. Milánó ezen városrésze az éjszakai élet központja, tele éttermekkel, bárokkal stb. És mindez a folyó partján. Ha valaki több napot tölt a városban, és egyik este a Navigli-ben szeretne vacsorázni, majd szórakozni mindenképpen készüljön szúnyogriasztó-srpayvel ugyanis én az első látogatásunk alkalmával másnapra úgy néztem ki, mint aki a világ legdurvább bárányhimlőjével küzd, és nem mellesleg rendesen fájt is, mert az egész lábam szára egy nagy egybefüggő szúnyogcsípés volt. Ennek ellenére, nekem ez az egyik kedvenc részem a városban, hiszen nagyon hangulatos a rengeteg tipik kockás terítős olasz étterem, a kis grissinis-köcsöggel a folyóparton. Nem mellesleg itt található Milánó legjobb fagyizója, amit a világért ki nem hagytunk volna a LatteNeve. Az olasz fagyi szerintem már önmagában egy fogalom, mint az olasz pizza, vagy az olasz tészta. Bár nincsenek ilyen beállítottságaim, de a fagyizó egy vegán fagyizó ráadásul, szóval tényleg bárki tud magának legalább egy gombócnyi fagyit találni. A kínálat mondanom sem kell hatalmas, viszont plusz pirospont, hogy minden egyes ízt meg lehet kóstolni, ami azét nagyban megkönnyíti a döntést. Én imádok mindent ami bazsalikomos, így a bazsalikom-lime valamint a málna ízek mellett döntöttem, és esküszöm, ilyen finom fagyit még életemben nem ettem. A barátom pedig a 70%-os csokit választotta, ami szintén baromi finom volt. Amúgy négy fajta csokifagyi közül lehetett választani, 70, 90%-os étcsoki, tejcsoki, és a negyedikre sajnos nem emlékszem, de tutifix, hogy volt még egy. 

A Navigliben való csavargás után úgy döntöttünk, hogy egy óra szabadfoglalkozást még beiktatunk a nap végére, mert mi be szerettünk volna menni pár boltba, a többiek pedig szuveníreket vásárolni, ami nekünk már tucatszámra van itthon, szóval különváltlak útjaink. Összességében egy csodálatos napot töltöttünk Milánóban, mindenki nagyon jól érezte magát, viszont a hazainduláskor több mint két órát késett a gépünk, ami összességében nem sok, de ha azt vesszük, hogy az út maga csak 1 óra 20 perc lett volna akkor már igen, ha pedig azt, hogy mindannyian hajnali háromkor keltünk, akkor pedig már borzasztóan sok. Jövőre mindenképp meg szeretnénk ismételni a kirándulást, de akkor vagy ott alszunk, vagy pedig egy másik várost fogunk felkeresni. Viszont az egyik legfontosabb tipp, amit ajánlani tudok, ha csak egy napra utaztok, semmiképp ne nyáron a legnagyobb melegek idején, főleg, ha alapból sem bírjátok olyan jól a meleget, mert egész nap talpon lenni és a várost róni, úgy, hogy reggeli is este is egy repülőút vár az emberre, nagyon fárasztó! És akkor íme még egy két kép a csodás kirándulásból!

Ugye, hogy olyan, mintha őrködnének? 

Régi és új, tökéletes összhangja

Gallerie Vittorio Emanuele II. 

Squad

Ez az egyik kedvenc képemaz egész útról

Regcsi <3

Best lakótárs ever :D 

Ha tetszett a poszt, kérlek iratkozz fel a blogomra, és kövess be a többi közösségi média felületen is Facebook, Instagram, Snapchat (lilla.samson)! További kellemes napot nektek!