Szögezzünk le rögtön a legelején valamit: négy dologhoz ragaszkodom az esküvőmmel kapcsolatban. Nem akarom, hogy mulatós zene legyen, semmilyen zöld színt nem vagyok hajlandó elviselni, nem akarok székszoknyás székeket, hanem olyan gyönyörű bronzos színűeket, amilyenek az amerikai filmekben is vannak, és az első és legfontosabb: Daalarna ruhában akarok férjhez menni. A többi engem "nem érdekel". Ennek fejében úgy gondolom érthető, hogy mennyire vártam a Benes Anita által vezetett márka, a Daalarna idei menyasszonyi-ruha kollekciójának a bemutatóját. Főleg, hogy még soha nem volt lehetőségem eljutni, mert mindig olyan időpontban voltak a bemutatók, hogy vagy iskolában voltam, vagy dolgoztam. És ami a legfájóbb az egészben, most azt kell írnom, hogy bár idén se jutottam volna el, bár néztem volna ingyen az online közvetítést, mert ez egy borzalom volt.
Nem tudom, hogy ez az egész kinek a hibája volt, nagyon szeretném remélni, hogy a tervezőnő erről semmit nem tudott, és ha tudná, ugyan annyira bántaná, mint engem, meg a többi elégedetlenkedőt, mert nem egy, és nem két hangot hallottam a közelünkben, akik ugyan azon a véleményen voltak, mint mi...
Mikor beléptünk a Millenáris B épületébe már nagyon izgultam, hogy milyen is lesz ez az egész, hárman vettünk részt az eseményen, a barátom, az egyik barátnőm, és én. A történethez hozzá tartozik, hogy eredetileg VIP jegyet szerettem volna venni, de nem csaptam le időben, így azok elfogytak, szóval részben nyilván az én hibám is ez az egész. A rendezvény helyszínt 19:00-kor nyitották meg, amikor is mindenki betódult a kék fényárban úszó csarnokban, aminek a közepén fel volt állítva a kifutó, meg a széksorok. Mikor megláttam, hogy az öt sornyi szék egy szintben van felállítva, már aggódni kezdtem, hogy akik csak a hátsóbb sorokban tudnak helyhez jutni, azok mégis mit fognak látni? Megmondom: a nagy büdös semmit. Szó szerint... A Facebook-esemény falára ilyen csodás képeket posztoltak:
Nos, amint beértünk a csarnokba, a vendégek elkezdték leszedegetni a székekről ezeket az újságokat, aminek a vége persze az lett, hogy egy csomó mindenkinek nem jutott egy darab sem, mert volt aki négy-öttel mászkált, pedig voltak kis újságos állványok is külön kihelyezve, de nem az emberek a székekről "lopkodták le" őket. Már több nappal az esemény előtt ment a promózás a Facebookon, hogy többek között a Gundel étterem, és a Hungária pezsgő fogja támogatni az eseményt, falatkákkal, és- milyen meglepő- pezsgővel. A pincérek egy mosoly nélkül- az hagyján, de egyenesen ellenséges arckifejezéssel vitték körbe a tálcákat, amin szarvasgombás, áfonyalekváros libamájat szolgáltak fel babcsírával, meg valamilyen kókuszos dolgot-ami egyébként baromi finom volt. Viszont ismeritek azt az érzést, amikor látszik valaki, hogy a háta közepére nem kívánja ezt az egészet? Na ezek a pincérek pontosan ilyenek voltak, én éreztem magam kellemetlenül, hogy oda mertem menni, és meg mertem kóstolni, amit "kínálgattak". Azért teszem idézőjelbe, mert nem kínálgatták, hanem halálhörgés-siralom arckifejezéssel mászkáltak fel-alá az emberek között, lehetőleg kerülve a szemkontaktust, hogy még csak véletlenül se kérdezze meg őket senki, hogy mit szolgálnak fel... De ez persze még egy túlélhető dolog lett volna, bár tapasztalatból tudom, hogy a mi cégünktől az ilyen arckifejezéssel való mászkálásért már rúgtak ki embereket, de ezt nyilván cége válogatja, ez van.
A következő sokk viszont akkor ért, mikor kiderült, hogy az emberek elkezdték lefoglalgatni a helyeket, értem ezt úgy, hogy az első sor ugye fent volt tartva a VIP jeggyel rendelkezőknek, a második sor jóformán üres volt, hiszen az elsők között érkeztünk, de mikor helyet szerettünk volna foglalni, a következő látvány fogadott: itt egy esernyő, ott egy táska, amott egy pulóver. Emberek sehol, csak az oda vetett holmijaik. Jobb helyeken az ilyent egyszerűen nem engedik meg. Megint csak tapasztalatból beszélek, ugyanis Londonban a rendezők nem engedték meg, hogy a vendégek egyszerűen csak leüljenek valahova, azt meg pláne nem, hogy leömlesszék a cuccaikat, majd távozzanak. Érkezési sorrend babám, nem ovis szintű székfoglaló... Természetesen ezek után örülhettünk, hogy az utolsó sorban kaptunk helyet, bár inkább álltam volna, így utólag belegondolva. Ahogy egyre közeledett a bemutató kezdetének az időpontja kicsit még nyugtatgattam magam, hogy nem olyan gáz ez, hiszen volt egy ici-pici lyuk, ahol láttam a "larna" feliratot, és ez reményt adott. Egyre több vendég érkezett, és rengetegen kényszerültek állni, mert nem volt annyi szék, mint amennyi jegyet eladtak. Akik mögöttünk álltak szerintem még jobban fel voltak háborodva, mint én, de meg is értem őket teljes mértékben. Aztán megkezdődött a bemutató, amiből a következőt láttam/láttuk: a modellek fejét, aki egy kicsit magasabb volt azt láttuk mellig is. Elképzelésem sincs, hogy milyen ruhákat tervezett Benes Anita a Paradise kollekcióba, mert nem láttam őket. Semmit. Egyet sem. Hatalmas csalódás volt. A bemutató amúgy nagyjából 30 percig tartott, a barátomnak nagyon tetszett a sound track, mi pedig jobb híján a lányok haját veséztük ki barátnőmmel, mert más nem nagyon tudtunk....
Mikor vége lett a bemutatónak (elvileg) még bent lehetett maradni a helyszínen, de a ruhatárosok már háborogtak, hogy mikor húzunk el... Mi beálltunk barátnőmmel az AirFrance standhoz képet csináltatni magunkról, plusz kitöltöttük a nyeremény játékos űrlapot, amiről persze senki egy szót nem szólt, hogy már rég nincs értelme kitölteni, mert az urnát a bemutató előtt elvitték már, szóval szerintem a vendégek 40% ha részt vett mondjuk a nyereményjátékon. Aztán ezek után még ért egy utolsó sokk, ami végképp elvette attól a kedvemet, hogy jövőre is részt vegyek a rendezvényen, mert egyszerűen semmi értelme. Gábor kiment a kabátjáért, és visszatért egy gyönyörű Daalarna goodie bag-el, amiben igazából semmi "hű de nagy" dolog nem volt, egy víz, egy öblítő, egy kis prospektus, de mégis maga a gesztus. Gábor mondta, hogy addig beáll helyettünk a sorba (mert a képek elkészülésére vártunk), mi is hozzunk magunknak egyet-egyet. Meg is kaptuk őket, majd elindultunk vissza a terembe, mikor egy lány az utunkat állta, és közölte, hogy a táskákkal már nem mehetünk vissza. Na már most, rajtunk kívül nettó 300 ember volt bent a csarnokban ezekkel a táskákkal, de tőlünk elvette, vagy különben nem mehettünk volna vissza. No comment. Persze mire a képeinket kézhez kaptuk már nem maradt egy goodie bag sem, ami megint egy baromi nagy csalódás volt.
Egy szó mint száz, ha otthonról, a neten néztem volna végig a közvetítést, valószínüleg most boldog lennék, hogy milyen gyönyörű ruhákat láttam, hogy Benes Anita megint milyen csodákat tervezett, ehelyett, most baromi csalódottan, és szomorúan ülök itthon, és írom ezt a cikket, mert nem hiszem el, hogy ez működhet így. Biztosan nem leszek népszerű, mert manapság még akkor is isteníteni kell valamit, ha az a valami, már bocsánat szar. És ezzel most nem a ruhákra gondolok, mert azok, amint utólag a neten megnéztem, csodálatosak voltak, mint mindig. De én ezt ne "utólag a neten" szerettem volna megnézni, hanem ott élőben, de erre sajnos a borzalmas szervezés miatt esélyem sem volt. Shame on me, legközelebb időben meg kell venni a VIP jegyet, csak az a baj, hogy ezek után nem lesz legközelebb, mert ez egy olyan borzalmas élmény volt számomra.
A képeket, amiket felhasználtam a cikkhez az esemény Facebook oldaláról szedtem, Pap József és Györgyei Kornél készítették őket.
