A legjobb könyv, amit augusztusban olvastam

Fülszöveg: Sok évvel ezelőtt az Óceán megmentette Kahlent a vízbe fúlástól, aki azóta szirénként szolgálva fizeti neki vissza a tartozását, és a hangjával a halálba csalja az embereket. Kahlen egyetlen szavával ölni képes, mégsem tud ellenállni a kísértésnek, hogy a szárazföldön töltse a napjait, figyelje az átlagos embereket, vágyakozva arra a napra, amikor újra szabadon beszélhet, nevethet, és élhet közöttük. 

Kahlen már beletörődött, hogy magányosan tölti szolgálata hátralévő idejét… Ám ekkor találkozik Akinlivel. A jóképű, melegszívű és kedves Akinli megtestesíti mindazt, amiről Kahlen egész életében álmodozott. Bár nem beszélhet vele, mégis hamar kialakul köztük egy kapcsolat, amit egyikük sem tagadhat… És Kahlen nem is akarja megtagadni. 

Az Óceán minden törvényét megszegte, amikor beleszeretett egy emberbe, és örökre el kell hagynia a fiút, ha az Óceán tudomást szerez az érzéseiről. De Kahlen elszánta magát, hogy miután egy életen át betartotta a szabályokat, most az egyszer a szívét fogja követni.

Kiadó: GABO
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 296
Eredeti cím: The Siren

Kiera Cass neve a hazai olvasók számára elsősorban a Párválasztó-sorozat révén vált ismertté. Valójában A szirén című könyve az Egyesült Államokban azonban már 2009-ben megjelent. Azon túl, hogy a könyv borítója meseszép, a történet sem utolsó. Az biztos, hogy teljesen más világ, mint a Párválasztó-sorozat, ám szerintem legalább olyan jó. A történet hangulata elég komor, a főszereplő Kahlen komoly depresszióval küzd. Ez nem is csoda, hiszen a sors, amit az Óceán mért a szirénjeire, nem egyszerű. Nagyon érdekes, és szép megoldás, hogy az Óceánnak személyiséget adott az írónő. Hol aggódó anyának, hol féltékeny szeretőnek tűnik, de az biztos, hogy nagyon szereti a "lányait". Különösen Kahlent. Bár nem lenne szüksége egynél több szirénre, az Óceán nem akarja magányos szolgálatra ítélni a lányokat, így mindig legalább hárman-négyen "dolgoznak" neki. 

A szirének között nagyon közeli és bensőséges kapcsolat alakul ki, hiszen csak egymásra számíthatnak. Csak egymás társaságában szólalhatnak meg hangosan, hisz, ha egy ember meghallja egy szirén hangját, ő már az Óceán tulajdona. 

Kahlen egyetlen motivációja az életben maradásra az volt, hogy iszonyatosan erős vágyat érzett a család, a férj, a teljes élet iránt. A mai korban ez már egy vitatható motiváció, sokan gondolom mű-háborognának ezen, hogy "mégis mi az, hogy egy nő csak anyaként, feleségként érzi magát teljes embernek". Ha elolvassuk a könyvet azonban kiderül, Kahlen egy egészen más korban nevelkedett. Az Óceán szolgálatában álló lányok mind különféleképpen próbálnak megbirkózni a sorsuk terhével. Van aki bulizásba, kalandozásba kezd, van aki világot szeretne látni, és van aki visszavonultan, a világtól távol tengeti hosszú élete napjait. 

Kahlen azzal tölti az idejét, hogy bejár a helyi egyetem könyvtárába, és egy csendes sarokban meghúzódva könyveket olvas, valamit adatokat gyűjt az áldozataikról. Így találkozik a férfi főhőssel Akinlivel. A fiú a lány némasága ellenére is megpróbál közel férkőzni hozzá. És itt kezdődik minden bonyodalom. Nem szeretnék spoilerezni, hisz akkor nem lenne már sok értelme a könyvet elolvasni. A lényeg a lényeg, hogy ez számomra egy csodálatosan kidolgozott szerelmi történet volt. Egyrészről "meglátni s megszeretni", de másrészről mégis fokozatosan mélyültek el az érzelmek a két főszereplő között. Nem volt sok, nem volt nyálas, nem volt erőltetett. Bár sok negatív kritikát is olvastam a könyvről, számomra egyszerűen tökéletes volt, úgy, ahogy van.

Elgondolkodtató is, hiszen olvasás közben nem egyszer merült fel bennem a kérdés, hogy én vajon mit kezdenék ennyi idővel? Elmennék minden olyan helyre, ahova egy élet is kevés eljutni? Elolvasnék minden olyan könyvet, amire valószínüleg nem lesz elég időm? Minden nap kipróbálnék egy új receptet?

Egyáltalán életben akarnék-e maradni, felajánlanám-e az Óceánnak, hogy szolgálom, ha tudom, hogy a szeretteim meghalnak, és pedig soha nem fogok emlékezni rájuk?Nagyon nehéz megmondani. 

Mint a bejegyzés elején is írtam, a könyv azért erősen deprimáló. Komor hangulat lengi be egész végig, és csak egy egészen pici fénysugárt nyújt Akinli jelenléte. 

A fiún és Kahlenen kívül a többi szereplőt nem ismerhetjük meg annyira. Csak a múltjukba nyerünk egy kis betekintést. Még egy nagyon érdekes dolognak tartom, hogy a szolgálatért "cserébe" az Óceán elveszi a lányok emlékeit korábbi életükből. Kinek gyorsabban, kinek lassabban halványulnak el a dolgok, de végül mindenki felejt. 

Vagy mégsem? Ha elolvassátok a könyvet, ez is kiderül! 

Összegezve szerintem aki szerette a Párválasztót, és szereti az írónő stílusát, annak ez a könyv sem fog csalódást okozni. Egy egészen más történet, egy egészen más világ, és teljesen más habitusú szereplők, de ugyan annyira szerethető, mint America és Maxon története. Nem is beszélve arról, hogy a borító mennyire csodálatos. Az egyetlen negatívum, amit fel tudok róni a könyvnek, hogy kicsit hirtelen lett befejezve. Még legalább pár oldal erejéig olvastam volna, hogy mi történt, hogyan alakult a szereplők további sorsa, de ezen felül tényleg 10/10. Remélem az írónő még sok-sok könyvvel fog jelentkezni, ugyanis nálam top listás helyen van, hiszen a Párválasztó-sorozat is hatalmas kedvencem, és most A szirént is nagyon megszerettem! 

Értékelés: 5/5*

Borító: 5/5, egyszerűen csodálatos, mint az írónő összes többi könyvének is!

Kedvenc idézetem: "-Valószínüleg máskor olyan szépeket álmodik, hogy megéri neki elviselni a rémálmokat."

Ha tetszett ez a bejegyzés, kérlek iratkozzatok fel a blogomra, valamint kövessetek be Instagramon és Facebookon is! Legyen csodás napotok! 

A legjobb könyv, amit júliusban olvastam

Fülszöveg: A ​háború a végéhez közeledik Kelet-Poroszországban. Több ezer kétségbeesett menekült igyekszik a szabadság felé. Viszik magukkal a szenvedés és megpróbáltatás terhét, remélve, hogy egy jobb élet vár rájuk. De vannak páran, akik rejtegetnek valamit… 
Három élet, három sors keresztezi egymást: Joanáé, a szép és segítőkész litván nővéré, aki súlyos bűntudattal küzd; Floriané, a titokzatos fiatalemberé, aki mindenáron szeretné eltitkolni valódi kilétét, és Emiliáé, a várandós lengyel lányé. Egyetlen közös van bennük: menekülniük kell. Joana, Florian és Emilia úti célja a kikötő, ahol a Wilhelm Gustloff hajóra akarnak feljutni, amely civileket és sebesült katonákat menekít a front elől. A biztonság felé megtett minden lépéssel egyre erősebbek, bátrabbak és egyre jobban bíznak egymásban. A szerelem, az összetartozás és az emberség érzéseibe kapaszkodnak. De ezzel együtt egyre sebezhetőbbé is válnak. Már úgy tűnik, hogy közel járnak a szabadsághoz, amikor megtörténik a tragédia. Nem számít sem nemzetiségi hovatartozás, sem kultúra, sem rang; a fedélzeten lévő mind a tízezer embernek – felnőtteknek, gyerekeknek – ugyanazért kell harcolni: a túlélésért.
Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 382
Eredeti cím: Salt to the Sea

Ha azt mondom hajókatasztrófa nagy valószínűséggel mindenkinek a Titanic ugrik be. Lehet, hogy valaki még megemlíti a Lusitania-t is, mert valami ködösen dereng neki a töri órákról. A Wilhelm Gustloff nevét 10-ből maximum ha egy embertől hallanám. Ez nem szégyen, ennek a könyvnek az elolvasásáig én sem tudtam róla semmit. Érdekes utána olvasni, hogy mindenki, hogy "megfeledkezett" főleg ugyebár az illetékes német és orosz felek erről a katasztrófáról, ami nem is tudni, hogy pontosan hány ember életét követelte, de az biztos, hogy többet mint a Titanic és a Lusitania egybevéve. Egyes becslések szerint megközelítőleg 9400 ember vesztette életét 1945. január 30.-án a Balti-tengeren. 

De, hogy miről is szól pontosan ez az igaz pillérekre épülő mégis kitalált történet? Arról, hogy még akkor is érdemes küzdeni az életért, amikor a legkilátástalanabb a helyzet. Mindig van valaki, vagy valami amiért érdemes minden egyes nap felkelni és folytatni a harcot, még ha legszívesebben már rég feladtuk volna. Lehet, hogy a leggyengébbnek tűnő emberben van a legnagyobb erő, és kitartás. Nem szeretnék semmit elárulni a történetről, mert úgy gondolom, ezt a könyvet mindenkinek el kell olvasnia egyszer. Nyomasztó, és valószínüleg zokogni fog rajta a végén mindenki, de akkor is. Nem hiszem amúgy sem, hogy lehetséges lenne vidám II. világháborús történetet írni...

Ahogy a fülszöveg is írja, bár kicsit helytelenül négy ember sorsával ismerkedhetünk meg, akiknek egy a céljuk, túlélni a háborút, feljutni a Wilhelm Gustloff menekült szállító hajóra. Joana a félig litván félig német lány, aki engedélyt kapott a Németországba való visszatelepedésre, ám menekülnie kell az oroszok elől. Florian, aki olyan dologhoz nyújtott akarva-akaratlanul segítséget, amivel nem bír a lelkiismerete. Emilia  a 15 éves lengyel lány, akit édesapja a túlélés reményében idegenekre bízva egy borzalmas út felé sodort. És Alfred, akiről a fülszöveg nem tesz említést, a személyiség zavaros német katona, aki vakon hisz Hitler minden egyes szavának.

Ennek a négy embernek a szemszögén keresztül bontakozik ki a történet, nagyon rövid fejezetekben. Mindig csak annyit kapsz, hogy ne tudd letenni a könyvet, hiszen még egy fejezetet el kell olvasnod, mert egyszerűen tudnod kell, hogy mi a folytatás, hogy mi fog ezekkel a szerencsétlen emberekkel történni. Van még egy nagyon kedves mellészereplő is, a Cipőpoéta, aki az én kedvenc karakterem lett, bár saját szemszöget nem kapott, de ennek ellenére is egy arany embert ismerhettünk meg benne.

A könyv nagy valószínüséggel kitépi az olvasó szívét, az enyémmel legalább is ezt tette. Mikor a végére értem, nagyon szerettem volna még tovább olvasni. Mivel a könyvet már nem tudtam folytatni, ezért utána olvastam magának a Gustloffnak, és még mindig hihetetlen számomra ez az egész.
Valamint az is, hogy Ruta Sepetys mekkora energiát és mennyi időt fektetett abba, hogy megírja ezt a könyvet. Az írónő maga is litván felmenőkkel rendelkezik, akik első kézből tapasztalhatták meg a háború szörnyűségeit. Az írónő beutazta könyvének összes helyszínét, múzeumokba járt, és rengeteg, rengeteg kutatómunkát végzett ahhoz, hogy ez a könyv így, ilyen formában megjelenhessen. Embereket keresett fel, akik személyes tapasztalatokat adtak át neki. Nem ez volt az első könyvem tőle, és nem is az utolsó, de az biztos, hogy akár mennyire is szerettem a Kalitkába zárt álmok-at. Ez sokkal nagyobb nyomot hagyott bennem. Száz szónak is egy a vége: mindenki olvassa el! 

Értékelés: 5/7489739807987878*
Borító: 4/5 nekem jobban tetszik az egyik angol kiadás borítója amin a szögesdrót-szerű betűk vannak.
Kedvenc idézetem: "Az anya biztonság. Az anya vigasz. Az anya az otthon. Az a lány, aki elveszti az édesanyját, hirtelen kis csónakban találja magát, viharos óceánon."

Ha tetszett ez a bejegyzés, kérlek iratkozzatok fel a blogomra, valamint kövessetek be Instagramon és Facebookon is! Legyen csodás napotok! 

A legjobb könyv, amit januárban olvastam

Fülszöveg: Tükröm, ​tükröm, mondd meg nékem: ki uralja e vidéket?

Lorelai Diederich szökevény koronahercegnőnek egyetlen célja van: megölni a gonosz királynét, aki magához ragadta a hatalmat, elfoglalta Ravenspire trónját, és megölte a hercegnő apját. Ehhez Lorelai kénytelen a varázslat fegyverét bevetni, amivel azonban Irina királyné is élhet. A hercegnőnek erősebbnek, gyorsabbnak és kitartóbbnak kell lennie Irinánál, akihez fogható veszélyes varázslót még nem látott Ravenspire. 

A szomszédos királyság, Eldr földjén Kol herceg apját és bátyját megölik az országot lerohanó, varázserővel irányított ogrék, így hirtelen a másodszülött herceg felelősségévé válik megvédeni az országot. Ehhez Kolnak varázserőre van szüksége. Ezt csak úgy szerezheti meg, ha egyezséget köt Ravenspire uralkodójával. Irina azt kéri tőle, hogy segítségéért cserébe vigye el neki Lorelai szívét. 

A hercegnő azonban egyáltalán nem olyan, mint amilyennek Kol gondolta. Gyönyörű, megzabolázhatatlan és megállíthatatlan. A sötét varázslat ellenére Lorelai vonzódik a zaklatott ifjú királyhoz. Azért küzd, hogy mindig egy lépéssel a sárkányszívű vadász király előtt járjon, akit a kelleténél sokkal jobban kedvel. Mindent megtesz, hogy legyőzze a gonosz királynét. Irina azonban nem adja fel harc nélkül, és végső lépésének következménye az is lehet, hogy a hercegnő elveszti utolsó megmaradt vesztenivalóját.

Kiadó: Twister Media

Kiadás éve: 2016

Oldalszám: 416

Eredeti cím: The Shadow Queen

A 2018-as évemet elég ramatyul kezdtem könyvélmény szempontjából. Emiatt nem más volt okolható, mint az Yves Saint Laurent életéről szóló...hát...oké, mondjuk, hogy könyv. De ebben a könyvajánlóban nem róla szeretnék beszélni, hanem arról az élményemről, ami hál' istennek elfeledtette a borzalmas kezdést. Ez pedig nem más, mint a fent bemutatott Az Árnyékkirálynő című könyv. A történet alapjában véve a Hófehérke és a hét törpe retelling-je. Az igazság az, hogy soha nem voltam egy nagy Hófehérke-fan. Az én kedvenc hercegnőim Ariel, Belle és persze az annyira értelmetlenül alulértékelt Tiana. Ez a történet viszont már a fülszöveggel magával ragadott, aztán elolvastam az első oldalt, és nem volt megállás.

Nem tudom közületek hányan ismerik a 2005-ös Grimm című filmet, viszont nekem hatalmas kedvencem, már vagy kismillószor láttam. A könyv számomra tökéletes összemosása ennek a filmnek, és az Egyszer volt, hol nem volt sorozat kezdeti fázisának, amikor még nagyon-nagyon jó volt. Az írónő egy eszméletlen király ötletes világot álmodott meg a sok-sok országgal, aminek a lakói mind különböző különleges képességgel rendelkeznek. Eldr földjén például két szíve van az embereknek, egy sárkány és egy ember. Ha kedvük tartja sárkánnyá tudnak változni. A könyv már az első pár oldalon "bele csap a lecsóba", hogy úgy mondjam. A fiatal azt hiszem, ne kövezzetek meg, de már nem vagyok benne teljesen biztos nyolc éves Lorelai mostohaanyja, aki hatalmas erejű boszorkány madrushka egy gonosz bűbájjal megmérgezte a palotát, és annak egész népét, hogy vakon engedelmeskedjenek neki.

Lorelai megpróbálkozik az átok megtörésével, és a bonyodalmak már kezdetüket is veszik. Nem akarok túl spoileresen beszélni a könyvről, hiszen akkor mi értelme is lenne elolvasni, így megpróbálom csak nagy vonalakban átadni a csodálatomat. Egy kis időbeli ugrással kilenc év már a 17 éves Lorelai kalandjait követhetjük végig. Valamint hamarosan megismerkedhetünk az Eldr földjéről származó Kolal, aki nyilvánvalóan a történet szívtiprója. Persze egy könyv sem lenne teljes sorozatos bonyodalmak, félreértések nélkül, de ami ebben a történetben olyan nagyon jó, az az, hogy semmi nincs túldrámázva. Lorelai egy eszméletlenül belevaló, és erős női karakter, nem sok ilyennel találkozni. Én talán Katniss-hez tudnám hasonlítani, de van aki szerint ő a harmadik kötetben sokat "nyavalyog" így ezt a hasonlatot inkább csak zárójelben jegyezném meg.

Mint az eredeti Hófehérke sztoriban, itt is kapunk mérgezett almákat amik nem örök álomra kárhoztatják, aki csak beleharap, hanem végtelenül engedelmes lesz a gonosz királynőnek, Irinának. Ha már az előbb kicsit belementem a hasonlítgatásokba, Irina szerintem egy olyan gonosz, mint Voldemort. Ki nem állhatod, meg minden, de annyira azért mégsem utálod, mint mondjuk Umbridge-ot fogalmam sincs, ezt, hogy kell toldalékolni. Hiszen a bad asskedésben Irina nagyon-nagyon jó. Semmitől nem riad vissza, hogy megszerezze, ami szerinte az ő jogos tulajdona lenne. Jelen esetben Ravenspire királysága. Mindenkivel végez, aki csak megpróbál az útjába állni legyen az nő, férfi, gyerek, szegény vagy gazdag. Semmi sem érdekli. Varázsereje segítségével az ország földjét is bevonja a csatába, és éhínségre kárhoztatja a népét. 

Kol a frissen avatott új király, sajnos nem igazán látja át a dolgokat, és azt a hibát véti, hogy Irinához fordul a népe és a hazája megmentése érdekében. A két főszereplő iszonyatosan fiatal, mégis már rengeteg rossz megtörtént velük. Ennek ellenére mind a ketten teljesen pozitív személyiségnek mondhatók, nem merülnek el az önsajnálatban ami azért mindkettőjük esetében érthető lenne, hanem inkább arra koncentrálnak, hogy mi a legjobb a népüknek, és megpróbálnak legjobb belátásuk szerint cselekedni. Spoiler nélkül nehéz beszélni a legnagyobb bonyodalomról, így csak annyit mondok, Irina mindent elkövet, hogy megölje Lorelait, de be kell látnia, hogy az ifjú madrushka sokkal nagyobb erővel rendelkezik, mint ő valaha is fog. Ez a szál engem amúgy kicsit a HP-re emlékeztetett, ugyanis Lorelai az édesanyja halálakor az ő varázserejét is megkapta, így lett ennyire erős. Kicsit ismerős nem? Mármint ez nem baj, csak egy érdekes párhuzam, szerintem. A sok évnyi bujkálás, és felkészülés után a fiatal hercegnő végre belátja, hogy nincs ideje tétovázni, és ha vissza akarja szerezni az országát, minél előbb meg kell küzdenie a gonosz mostohával. 

Persze, mint mindig a jó most is győzedelmeskedik. Remélem ezzel nem árultam el nagy titkot. A végére mindenki happy lesz. Már amennyire lehet. Ha ez lenne az "igazi" Hófehérke én oda meg vissza lennék a gyönyörtől. Van még egy nagyon fontos szereplő a könyvben, méghozzá Gabril, aki mindent feláldozva az ifjú hercegő és herceg védelmére teszi fel az erejét. 

Ebben a könyvben valójában nincs olyan dolog, ami ne tetszett volna. Az első betűtől az utolsóig imádtam. Nem voltak benne üresjáratok, a történet végig pörgött. Minden karakter na jó Irinát leszámítva, szerethető volt. Lorelainak hatalmas szíve van, és soha nem azt nézi, hogy neki mi a legjobb, hanem, hogy a népnek, akiről gondoskodnia kell. Kolnak hihetetlenül erős az akarata. Leo borzasztó vicces. Gabril pedig apjuk helyett apja a gyerekeknek. Az írónő egyszerűen csodálatos stílusban ír, és persze ebben a fordítónak is van némi szerepe, hiszen remekül visszaadta a könyv feelingjét. Én Ravienspiert egy csodálatos országnak képzelem el sok-sok heggyel, tóval és folyóval, ahol ugyan kicsit mindig hideg van, de ennek ellenére meseszép. Eldrben pedig úgy gondolom, hogy mindig kék az ég, és rengeteg vattacukor-felhő van az égbolton. 

A könyv egy csodálatos történetet mesél el, egy nagyon különleges világban, nagyon különleges szereplőkkel. Szerintem kortól függetlenül bárki elolvashatja, hiszen nem a tipikus Hófehérke mese, törpékkel, meg "egyszerű" gonosz mostohákkal, hanem valami annál sokkal, de sokkal akciódúsabb. Mégis egy-két ismerős elem vissza fog köszönni, így megmarad az érzés, hogy "ó, hát én ezt a sztorit valahonnan ismerem". 

Olvastam, hogy lesz a könyvnek folytatása- angolul azt hiszem talán már van is- igaz más szereplőkkel, de én azt is nagyon-nagyon várom. Még a következő részt kivárom, de nagy valószínűséggel új kedvenc írónőt avattam C.J. Redwine személyében.

Értékelés: 5/5*
Borító: 5/4, tetszik, de lehetne szebb is
Kedvenc idézetem: "Ti ketten olyan szánalmasan fantáziátlanok vagytok, hogy az számomra már szinte túlélhetetlen!"- Leo Diederich

Végezetül készítettem egy kis moodboardot a könyvhöz, ami számomra teljes mértékben visszaadja a hangulatot. Íme:

Ha tetszett ez a bejegyzés, kérlek iratkozzatok fel a blogomra, és kövessetek be Facebookon valamint az Instagramon, és Snapchaten (lilla.samson) is! Legyen csodás hetetek ! 

New York- III. rész

Nos, túl sok bevezetőt nem szeretnék, lássuk, mi is történt a New York-i utunk utolsó napjaiban. Mivel szombatra már minden nevezetességet megnéztünk a New York Pass-al, úgy terveztük a hétvége első napja legyen egy kicsit nyugisabb, chilesebb nap. Béreltünk City Bike-ot, ami szerintem egy zseniális találmány. Ha valaki esetleg nem ismerné ugyan azon az elven működik mint Pesten a Bubi, vagy Bécsben a szintén csak City Bike  egy 101 dolláros "kaució" fejében egész napra 12 dollárért lehetett biciklit bérelni. Annyi a feltétel, hogy 30 percenként le kell tenni a járművet egy arra kijelölt helyre. Nagyon hasznos a City Bike alkalmazás, ugyanis offline is meg lehet nézni, hogy merre van az ember közelében lerakat, vagy, hogy azok mennyire is vannak tele. 

Ha valaki túllépi a 30 percet, két lehetőség van. Ha azért lépted túl, mert nem volt a közeledben üres tároló, akkor ezt a kis terminálon lehet jelezni, és kapsz még 15 ingyen percet. Ha ez alatt sem találsz üres helyet, akkor minden további megkezdett 15 perc 4 dollár, amíg le nem rakod. Vigyázni kell, mert így azért igen csak borsos összeg jöhet össze a végén. Megmondom őszintén én először kicsit féltem biciklizni ebben a hatalmas városban, de végül az egyik legjobb élménnyel gazdagodtam az ott-tartózkodásunk alatt, hihetetlen kár lett volna kihagyni. Arról nem is beszélve, hogy biciklivel szerintem sokkal gyorsabban lehet közlekedni a városban, mint tömegközlekedéssel. Egy-egy metró megálló között hatalmas a távolság, és a föld alatt is rengeteget kell gyalogolni, így két keréken az ember sokszor gyakrabban elérhet A-ból B-be. 

Szerencsénk volt ugyanis mindig találtunk üres helyet a bicikliknek. Erre a napra tulajdonképpen semmi komolyat nem terveztünk, csak egy kis random csavargást, este pedig piknikelést a Central Parkban. Pont ezen a hétvégén volt egy hatalmas koncert is a parkban, amit amúgy a mai napig nem értek. A metrón és mindenhol free-ticketed-event-ként hirdették, ami az én olvasatomban azt jelenti, hogy ingyenes a belépés. Amikor pedig felmentünk a honlapra megnézni, hogyan is van ez az egész, ugyanis szuper fellépők voltak meghirdetve, és jó lett volna részt venni, akkor szembesültünk vele, hogy a legolcsóbb jegy volt 100 dollár. Amúgy pedig a park azon része a Great Lawn teljesen el is volt kerítve kordonokkal így képtelenség lett volna jegy nélkül bejutni.

Mivel szombaton költöztünk át egyik hotelből a másikba, ezért megszakítottuk a napunkat olyan három óra körül, és visszamentünk Queensbe, hogy elfoglalhassuk a szobánkat. Ez a hotel egy csodást, modern, öt csillagos szálloda volt. Ipari stílusban volt berendezve, és megépítve, ami nekem nagyon tetszik. A teraszunkról pedig lenyűgöző látvány volt Manhattanre, az Empire State Building-el a középpontban.
Miután kigyönyörködtük magunkat a panorámában, meg kipakoltunk visszamentünk a városba, vettünk némi elemózsiát, és már indultunk is a Parkba, hogy piknikelhessünk. Egy ici-pici szerencse is ért minket. Azt nem mondom, hogy tisztán hallottuk a Sheep Meadow-n a koncertet, de néha-néha egy-egy dalt sikerült elcsípnünk, és nagyon örültem, amikor felismertem a The Chainsmokers- Paris című zenéjét, ugyanis ők hatalmas kedvenceim is.

Amúgy a parkban rengetegen piknikeltek ugyan úgy mint mi. Mindenhol kisebb-nagyobb társaságok verődtek össze, nagyon hangulatos volt az egész. Amin meglepődtünk az az volt, hogy olyan 20 óra körül egy csajszi végig sétált az egész "mezőn", kiabálva, hogy záróra, és mindenkit kiterelt, senki nem maradhatott ott. Mondjuk éjszakára amúgy sem szívesen maradna szerintem az ember ebben a Monacónál is nagyobb parkban, de azt nem gondoltam volna, hogy a zárórakor tényleg körbemennek, és ki is tessékelnek mindenkit. Szóval összességében a szombati napunk nem állt túl sok mindenből. Innen még elsétáltunk megnézni New York egyetlen körforgalmát ugyanis az nagyon közel volt a Sheep Meadow-hoz. Vicces volt a rengeteg egyenes utca közepén egy körforgalom.

Utolsó napra pedig egy igazén érdekes program maradt, méghozzá elmentünk egy amerikai focimeccsre. Én nem vagyok egy olyan "hű de nagy rajongó" de a Super Bowl-t mindig meg szoktam nézni a barátommal. Őt érdekli ez a sport, és főleg ezért mentünk el, de megmondom őszintén, ha már ott voltunk Amerikában kár lett volna kihagyni. Nos egy ilyen meccsen részt venni teljesen más élmény, mint egy magyar, vagy osztrák, vagy spanyol vagy igazából bármilyen európai focimeccsen. A 80 ezer férőhelyes stadionban körülbelül 77 ezer jegy lett eladva a meccsre, tehát mondhatni, hogy teltház volt. Na már most. Senki ne gondolja egy percig se, hogy ők egy ilyen több órás meccset egy helyben ülve néznek végig. Nem. Szerintem csak a stadionban több kajálda volt, mint a városban, ahonnan származom.

Szerintem akik ténylegesen odafigyeltek a meccsre az maximum olyan 30-40 ezer ember lehetett a többi folyamatosan rohangált üdítőkért, ételért, mosdóba, fan-shopba, ide-oda.
Biztos mindenki látott már legalább egy olyan amerikai filmet, mikor egy focimeccs előtt az emberek a parkolóban partyznak. Nos, ez hajszál pontosan így van a valóságban is. Egy óriási nagy parkoló tele sütögető-iszogató emberekkel. Az egyik legfurcsább, de szerintem legautentikusabb élmény volt végig sétálni a több tíz-ezer tailgate-elő ember között, akiknek a nagy része igazból be sem jött megnézni a meccset, hanem kint, hordozható tévéken nézték végig az eseményeket, miközben nagyon jót buliztak. Furcsa volt, de az biztos, hogy ebben a parkolóban jobban megismerhettük az igazi Amerikát, mint New Yorkban, ami azért elég éles kontrasztot vesz fel mondjuk Nashville-el.

Amit szintén itt tapasztaltunk meg, és nagyon meglepődtünk rajta az a következő volt: ha nem USA állampolgára vagy, nem vehetsz sört a stadionban, csak egy "igénylőlap" kitöltése után. Ezen a papíron fel kell tüntetni természetesen az alap adataidat, majd az útlevélszámodat, a lejárati dátumot, hogy pontosan hol szállsz meg a kint tartózkodás ideje alatt, ilyen és ehhez hasonló finomságok. Ha öt különböző helyen szeretnél sört venni, akkor pedig ezt a papírt öt különböző helyen kell majd kitöltened. Ja, és nem csak itt, hanem mindenhol mindig elkérik a személyidet, ha alkoholt akarsz venni, még a repülőn is. Ami persze egyáltalán nem baj. Nekünk viszont okozott pár vidám percet, mikor szembesültek vele, hogy a barátom mennyi idős, miközben nem néz ki 21-nek.
Az egyetlen ami nagyon-nagyon rossz volt a meccsben a városba való visszajutás. Mivel mi busszal mentünk ki, természetesen vissza is azzal akartunk jutni. Csak a körülbelül másfél órás sorbaállást nem kalkuláltuk bele a tűző napon. Szerintem az egész út alatt akkor éreztem magam a legrosszabbul. Iszonyatosan meleg volt, nagyjából 35 fok, és a betonon kellett egy kb. 1-1,5 órás sort kivárnunk. Ott tényleg azt hittem, hogy meg fogunk pusztulni.

És ezzel sajnos el is érkeztünk az utazásunk utolsó napjához. Igaz hétfőn még nagyjából 13-ig volt időnk még várost nézni ilyesmi, de sajnos az már nem volt az igaz. Nyomottak voltunk, hogy haza kell mennünk, és szomorúak a hosszú repülőút miatt, ami még várt ránk.
Összességében hihetetlenül boldog, és hálás vagyok, hogy sikerült eljutnom álmaim városába. Hihetetlen élmény volt ezeken a csodás utcákon, ezek között az ikonikus épületek között sétálgatni. Most, hogy már két hónap is eltelt az utazás óta, minden egyes nappal még jobban és jobban vágyok vissza ebbe a csodás városba. Remélem hamarosan megint lesz rá lehetőségem, mert abban teljesen biztos vagyok, hogy nem ez volt New Yorkba az utolsó utam. Végezetül pedig itt van még néhány kép az utolsó napjainkról:

Remélem tetszett ez a bejegyzés igyekezek minél előbb elkészülni a második és a harmadik résszel! Ha tetszett, akkor kérlek iratkozzatok fel, valamint kövessetek be az Instagramon, ahova nagyon sok képet teszek mindig fel, a Facebookon és Snapchaten (lilla.samson) is! Legyen szép hetetek!

New York- II. rész

Nem akartam túl sokat várni a második rész megírásával, és most van is egy kis időm pötyögni, szóval akkor lássuk is, milyen kalandok vártak még ránk.

Sokan kérdezték, hogy mi volt az, amit a legjobban meg szerettem volna nézni, vagy mi volt az, ami a legjobban tetszett. Erre a kérdésre én egyszerűen nem tudok válaszolni. Mindig épp az érdekelt a legjobban, ahol voltunk, és ha bele gebednék sem tudnék csak egy dolgot kiemelni a látottak közül. Az biztos, hogy a Brooklyn-hídon való átsétálás az egyik legizgalmasabb élmény volt. A hidat a harmadik napra tartogattuk, hiszen aznap csak estére volt "kötelező" programunk, mégpedig az Empire State Building 86. emelete. Így reggel egy fincsi kávé után az első utunk a hídhoz, majd Brookly felkapott DUMBO nevű negyedébe vezetett. Korán elindultunk, és hatalmas élmény volt a munkába siető emberek között gyalogolni a hídon. Szerencsére csodaszép időnk volt minden nap. Szuper élmény, ahogy az alattad lévő szinten az autók közlekednek, melletted meg a biciklisek, és mindez még meg van spékelve egy "kis" panorámával Manhattanre, amit egyszerűen nem lehet überelni. Szerintem a Brooklyn-híd az egyik legikonikusabb New York-i látványosság, ezer millió filmben szerepel, képeslapokon, hűtőmágneseken, mindenen, amit az ember el tud képzelni, és egy fillérbe se kerül az élmény. 

Igazából maga a hídon való átsétálás szerintem nem venne olyan rengeteg időt igénybe, de mivel a látvány egyszerűen leírhatatlan, és "még kell innen is lőni egy képet, meg onnan is, de várjál ebből a szögből már csináltunk"? Ezért egy órát biztos, hogy eltöltöttünk azzal, hogy átjussunk rajta. Megérte. Brooklyn újhullámos DUMBO nevű negyedét szerettük volna felfedezni, és Brooklyn Heights-ot. Tudjátok a tipikus téglás épületek, sok fa, meredek lépcső, valami szuperül nézett ki. De vissza a DUMBO-hoz. Mikor leértünk a hídról pompásan ki volt táblázva, hogy mit merre találunk. Sőt egy tábla is volt, hogy 10 kihagyhatatlan dolog a DUMBO-ban. Nekem konkrét elhatározásom volt, hogy mit is szeretnék csinálni, ez pedig nem volt más mint egy fotó a Manhattan Bridg-el a háttérben.

Ez számomra az egyik kihagyhatatlan, bakancslistás elem volt az utazásból. Szerencsénk volt, mert épp nem sok ember volt a környéken, így szuper fotókat tudtunk lőni. Plusz nagyon vicces, de ugyan az a kocsi van az én képem hátterében is, mint az útikönyvünk elején. Milyen kicsi a világ, még New Yorkban is. Ezen a környéken szerintem eszméletlen sok időt el lehet tölteni, rengeteg jobbnál-jobbnak tűnő étterem és kávézó van minden sarkon. Plusz a kilátás Manhattanre valami lenyűgöző. Végül csak egy kávéra ültünk be. A szerdai napra rengeteg programot terveztünk be, szerettünk volna minél több mindent megnézni, így nem kávézgattunk hosszadalmasan, hanem megindultunk ebédelni, ugyanis Brooklyn Heights-ban nézünk ki egy mexikói éttermet. Egy másik bakancslistás dolog volt a számomra, hogy együnk mexikói kaját New Yorkban. Persze mexikói kaját Mexikóban enni még sokkal menőbb lett volna, de ami késik nem múlik, ugye Gáborka? <3 Brooklyn Heights nekem nagyon tetszett, csendes, szép, tiszta környék volt, rengeteg fával, és szép téglából épült sorházakkal, tényleg olyan volt mint a filmekben, amit mutatni szoktak. 

Ebéd után aztán egyből megindultunk Coney Island felé, amire én valamilyen oknál fogva iszonyatosan kíváncsi voltam. Bár a vidámparkokban szinte semmire nem merek felülni, ennek ellenére maga a hely mégis nagyon vonz. Van egy olyan bohókás hangulata. Annak ellenére, hogy még nagyon meleg volt, mikor ott voltunk a strandon már csak pár ember lézengett, és fürdeni is csak kisgyerekek fürödtek. Mondjuk hideg volt a víz, az tény. Persze ennek ellenére nem akartuk kihagyni a lehetőséget, hogy az Atlanti-Óceánba "fürödjünk", így még ha nem is merültünk el a habokban, azért térdig mind a ketten belementünk a vízbe. Én rengeteg kagylót is gyűjtöttem a parton. Teljesen más formák, mint amiket egy európai tenger partján lehet gyűjteni. Hatalmasak. Meg szürkésbarnák, de ennek ellenére vagy egy kilónyit haza hoztam belőle.

Coney Island-re amúgy közel egy óra eljutni a belvárosból, és  még mindig a helyi metróval közlekedsz. Nagyon durva, nem? Bécsben, ha 20 percnél többet metróznék, már kint lennék az agglomerációban. Nagyjából. A vidámpark amúgy maga nagyon tetszett. Persze semmire nem ültünk fel, nem is úgy volt, mint mondjuk a Praterben, hogy külön bármire lehetett volna jegyet venni, hanem 3, 5 stb. órás jegyek voltak, és azzal azt hiszem bármit ki lehetett próbálni. Sajnos egyikünk sem túl nagy hullámvasút fan, így ez az élmény kimaradt. Nem bánom, mert így is kellemeset sétáltunk, és volt egy érdekes hangulata az egésznek. Innen aztán vissza tömegközleketdünk a városba, de még mindig több óránk volt sötétedésig, így amellett döntöttünk, hogy csak császkálunk össze-vissza, esetleg bemegyünk pár boltba. Megkerestük a Flatiron épületet, amire mind a ketten nagyon kíváncsiak voltunk. Szuperül néz ki. Nekem valamiért mindig a Gringotts jut róla eszembe a Harry Potterből. Beültünk egy Starbucksba is, mert én nagyon kíváncsi voltam, vajon mennyivel lehet másabb az amerikai Pumpkin Spice Latte, mint itthon. Meg kell mondjam meglepődtem. Arra számítottam, hogy kihullanak a fogaim olyan édes lesz. 

Ehhez képest sokkal "kávébb" íze volt, mint annak, amit Bécsben lehet kapni. Ez kicsit meglepett. Így a kinti PSL jobban ízlett, mint amit Európában kapni. Na mindegy, ez nem olyan lényeges az utazásunk szempontjából. Amúgy az vajon miért van, hogy a világ bármely pontján bemész egy Starbucksba a WC az úgy néz ki, mint egy háborús övezet? Mocskos, áll a víz, nincs WC papír, büdös van, nem sorolom. Egy ideje már figyelem ezt a dolgot, és mindenhol így van. De tényleg. Ugyan akkor a nyilvános WC-k meg olyan tiszták és rendezettek voltak, hogy csak na. Mármint New Yorkban. Érdekes. Elkanyarodtam. Mivel sötét sötétben szerettünk volna felmenni az Empire State Building tetejére valamennyi időnk még mindig volt, és gondoltuk, ha már arra vagyunk hahahaha kb. 30-35 percet gyalogoltunk nézzük meg a Time Square-t is az éjszakai fényeivel. Megint ugyan olyan tömeg volt, mint előző nap, és kb. megint ugyan azok az emberek "léptek fel" meg osztogatták a CD-ket. Egy valami, ami nagyon nem tetszett. Itt rengeteg afroamerikai próbálta rátukmálni az emberre a CD-it, és ha nem fogadtad el egyből üvölteni kezdett veled, hogy "talán bajod van a feketékkel? Utálod a feketéket?" Ezt miért kell?

Kicsit úgy érzem, hogy ez ilyen felesleges, és DIREKT feszültségkeltés. Miért szükséges egyből azzal jönnie nekem, hogy én a bőrszíne miatt nem fogadom el a rámtukmálni kívánt CD-t- Valószínüleg az emberek jelentős részének az agyában meg sem fordul, hogy a srácnak milyen a bőrszíne, hanem egyszerűen nincs szüksége egy ilyen CD-re.- És ez minden egyes alkalommal, mikor elmentünk a Time Square-re megtörtént. Én úgy érzem az emberek kezdenek ezzel a PC dologgal átesni a ló túloldalára. Most már lassan ott tartunk, hogy ránézni sem szabad senkire mert biztos azért bámultad, mert fekete/ázsiai/meleg isten tudja mi, közben lehet, hogy csak elbambultál a metrón. Mindegy, erről ennyit. Az egyetlen élmény, ami nem tetszett New Yorkban, az ez volt. Végre kellőképpen besötétedett ahhoz, hogy felmehessünk az obszervatóriumba, így el is indultunk az ESB felé. Az épületnél szuperül ki van táblázva, hogy melyik bejáratot kell használni, ha a tetőre szeretnénk felmenni, és a biztonságiőrök is mindig nagyon szívesen segítenek, ha nem vagy biztos a dolgodban. Odabent is lehet venni jegyet, de nekünk ugye előre megvolt. Otthon ki is nyomtattuk, azt vittük magunkkal. 

Az elővételben megvett jegyeseknek egy külön sor van fenntartva. Itt is át kellett esnünk egy "reptéri ellenőrzésen", majd utána szépen sorba állítottak minket a liftekhez, ami nem egész 60 másodperc alatt repített fel minket a 79. emeletre. Maga a kilátó a 86. emeleten van, de itt is ki lehet nézni a városra, egy teljesen zárt teremből. Innen két lehetősége van az embernek, vagy beáll a lifthez a sorba, ami legalább 15 perc várakozást jelent, vagy 8 emeletet fellépcsőzik. Mondanom se kell, megint mi voltunk az egyetlenek, akik az utóbbi lehetőséget választották, és lépcsőztek egyet. Nyolc emeletet lépcsőzni szerintem még nem a világ vége, és jóval előbb fent voltunk, mint az, aki a sor legvégén állt, a liftre vállalkozva. A kilátás, ami az obszervatóriumból tárul az ember szeme elé, leírhatatlan. Épp ezért meg sem próbálom olyan jelzőkkel illetni, mint lélegzetelállító meg lenyűgöző. Mert ez több annál. Több száz méter magasan a város felett lenni, ami soha nem alszik, ráadásul éjszaka, az szavakba önthetetlen. Amerre néz az ember fényeket lát, felhőkarcolókat, fényeket, és felhőkarcolókat, és olyan kicsinek érzi magát, mint egy porszem. És ha esetleg valakivel nem történt volna meg első pillantásra, na itt tuti beleszeret NY-ba.

Szerencsére nincs időhöz kötve, hogy mennyit lehet odafent tölteni, mi ugyanis igen csak nagy bajban lettünk volna. Minden oldalon eltöltöttünk legalább 20 percet, és minden egyes négyzetcentimétert próbáltuk az emlékezetünkbe vésni. Egyszerűen nem akarja otthagyni ezt a látványt az ember, mert lehetetlen. És hihetetlen. És csodálatos. És lenyűgöző. És, és, és.... Napestig sorolhatnám, tényleg nem tudnám elég érzékletesen leírni. A Crysler Building teteje egyszerűen annyira csodásan fest az éjszakai fények tetején. És a rengeteg autó féklámpája a sugárutakon. A Time Square kéken világító fényei a távolból, plusz a jól kivehető H&M reklám. Megmondom őszintén, először kicsit féltem felmenni, hiszen tériszonyos vagyok, de fent nem éreztem semmit. 

Egyedül akkor volt rossz, ha nagyon direkt lefele néztem, mert akkor szédültem, és rosszul éreztem magam, de ha csak a látványban gyönyörködtem, akkor eszembe sem jutott, hogy milyen magasan is vagyunk, és, hogy nekem most tulajdonképpen félnem kéne. Szerintem egy-másfél órát biztos, hogy eltöltöttünk odafent, mire sikerült magunkat meggyőzni, hogy induljunk el haza. Akkor is csak azért, mert már este 10 is elmúlt, és tudtuk, hogy másnap hulla fáradtak leszünk, ha nem fekszünk le "időben". Szerintem összességében a szerdai volt a leghosszabb, és talán a legtartalmasabb napunk is. Rengeteg helyen jártunk, és rengeteg mindent sikerült megnéznünk, szóval nagyon elégedetten tértünk nyugovóra. Csütörtökre a Top of the Rock kilátó volt betervezve. A New York Pass-ba le volt írva, hogy ha van rá lehetőségünk menjünk el előző nap időpontot foglalni, de mi ezt nem tartottuk szükségesnek. Reggel 10 körül értünk oda a Rockefeller Center-hez, és egy órával későbbre kaptunk is időpontot. Nem sokkal az utazásunk előtt megnéztem egy nagyon érdekes dokumentumfilmet a Rockefeller családról, így még izgatottabban vártam a látogatást hatalmas városon belüli városba.

Szerencsére mivel a torony alja tulajdonképpen egy hatalmas pláza könnyedén el tudtuk tölteni az időpontunkig hátra levő egy órát. Persze a szokásos reptéri ellenőrzés itt sem maradhatott el. A liftre való várakozás alatt filmeket vetítettek a Rockefeller családról, és persze a toronynak az építéséről is, ami nagyon izgalmas volt. A légkondi miatt persze itt is nagyon hideg volt, kint pedig legalább 35 fok, szóval a nyári ruháinkban mi eléggé fáztunk. Tipp mindenkinek aki Amerikába látogat: a hátizsákjába ami napközben nála van minden nap tegyen be egy tartalék pulóvert, mert soha nem lehet tudni, mikor kell huzamosabb időt eltölteni odabent. A lift itt is nagyon hamar 47 másodperc alatt felrepített minket a 67. emeletre. Az épület Central Park felőli oldalán hatalmas szél volt, és folyamatosan lefelé kellett gyűrnöm a szoknyámat, hogy be ne mutassak egy "Marilyn Monroe-t", plusz a hajam kb. kezelhetetlen volt. A Central Parkot amúgy eddig a napig még nem is láttuk, így nagyon örültem, hogy végre erre a "hírességre" is vethettem egy pillantást. Bár egyenlőre még csak a magasból. A Top of the Rock-ból a kilátás ugyan olyan leírhatatlan mint az Empire State Buildingből. 

Ami nagyon vicces volt amúgy, hogy az összes turista a 67. emeleten tobzódott pedig még feljebb is lehetett menni, és ott szinte senki nem volt. Nem tudom, hogy az emberek csak nem vették észre, hogy még feljebb is lehet menni, vagy egyszerűen csak lusták voltak egy-egy emeletet megtenni lépcsőn, de az biztos, hogy az eggyel feljebbi szinteken nem volt senki. Szuper képeket lehetett úgy csinálni, hogy nem "lógott bele" 45 idegen. Plusz várni sem kellett arra, hogy mondjuk olyan képet tudj készíteni, aminek az Empire State Builiding van a hátterében. A 67. emeleten ennél a spotnál sorbaállás volt. A hatvannyolcadikon? Semmi. Annyi képet csinálhattunk, amennyit akartunk, senki nem türelmetlenkedett mögötted, vagy szólt, hogy ő is szeretne fotózni. Nem tudom eldönteni, hogy melyik oldalról tetszett jobban a kilátás. Ahonnan a Central Parkot láttuk, vagy ahonnan az Empire State Buildinget. Teljesen más volt mind a kettő, és persze szuper lenyűgöző. Idefent is rengeteg időt eltöltöttünk, próbáltunk annyi képet csinálni, amennyi csak lehetséges. Ezen a napon az outfitemnek is nagy sikere volt. Na jó igazából legfőbbképp a pólómnak. Nagyon örültem neki, ugyanis most épp ez a kedvencem. 

Még februárban vettem a Tate múzeumban Londonban. El sem hittem, hogy mennyi random ember jött oda hozzám, hogy milyen menő a pólóm. Amúgy Salvador Dalí, Frida Khalo, Andy Warhol és Picasso van rajta, és egyszerűen imádom. Életem legértelmesebben elköltött 25 fontja volt szerintem. A Top of the Rock-ból amúgy végül nem más, mint az éhség csábított le minket, hiszen már igen csak messze volt a reggeli, és mi azért elég gyakran két óránként eszünk a barátommal, szóval végül ez legyőzte a csodálatos látványt, és elindultunk ebédelni. Ebéd után úgy gondoltuk, ebben a napban legyen egy kis "fun" is, és elmentünk a Macy's-be vásárolni. Én végül nem vettem semmit, bár örök szerelemre lobbantam egy Gigi Hadid x Tommy Hilfiger kabátért, amit nem vettem meg. 

Igaz ugyan, hogy nem erre a napra terveztük, de végül zárás előtt nem sokkal a MET múzeumban kötöttünk ki, amire amúgy egy nap is kevés lenne, nem, hogy pár óra. Egy teljesen napunk sajnos semmiképp nem lett volna rá, így csak úgy nagyjából végigmentünk pár termen, plusz felmentünk a rooftop bárba megnézni a naplementét, ami csodálatos volt. A szerelmemnek amúgy ezen a napon volt a 32. születésnapja, így szerettünk volna kicsit korábban hazamenni, hogy a hotelben még egy pohár bor mellett ünnepelhessünk egy kicsit. Ezért a múzeum után egyből hazafelé is vettük az irányt. De előtte még betértünk a múzeum shopba. Nem kellett volna. Van ez a dolgunk a múzeum shoppokkal. Én nem tudom, hogy más is így érez-e irántuk, de szerintünk a világ legkirályabb dolgait árulják ezeken a helyeken. Például a Tates-pólómat. A MET fashion könyvrészlegén legalább 35 percet eltöltöttem, ha nem többet, ugyanis egyszerűen képtelenség volt választani a számtalan érdekesebbnél-érdekesebb könyv közül. Jó néhányat amúgy csak a bőrönd súlykorlátja miatt hagytam ott ugyanis akkorák voltak, hogy ha csak egyet megvettem volna belőlük túlléptem volna a 23 kilót. Ezek a könyvek azóta ott csücsülnek az Amazon kívánságlistámon semmi pánik... Szóval ez történt velünk a második két napon. Remélem élveztétek a beszámolót, hamarosan érkezik a harmadik rész is! Addig is, itt van pár kép, amit nézegethettek!

Csodás kilátás a Top of the Rockból

Éjszaka a Time Square-en

Kilátás az első hotelünkből

Conney Island

Szerelmem a természetes habitusában

Remélem tetszett ez a bejegyzés igyekezek minél előbb elkészülni a második és a harmadik résszel! Ha tetszett, akkor kérlek iratkozzatok fel, valamint kövessetek be az Instagramon, ahova nagyon sok képet teszek mindig fel, a Facebookon és Snapchaten (lilla.samson) is! Legyen szép hetetek!